dbo:abstract
- A bálványfa (Ailanthus) a szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe tartozó bálványfafélék (Simaroubaceae) családjának egy nemzetsége. Kelet-Ázsiától dél felé haladva Észak-Ausztrálázsiáig találhatók meg őshonos fajai. Neve az indonéziai ailanto szóból származik, melynek jelentése „mennyország-fa” vagy „égigérő fa” A bálványfák gyors növekedésű, lombhullató fák, szerteágazó ágakkal, nagy (40–100 cm) levelei 15-41 csúcsos végű levélkéből általában páratlanul összetettek, az alapi helyzetű levélpár gyakran karéjosodó. Levélmérete igen nagy: hosszúságuk akár 40–60 cm, de a sarjlevelek az 1 métert is elérhetik. Az apró, sárgás-zöldes virágok elágazó bugavirágzatban nyílnak, később megvörösödnek, végül megbarnulva hosszú ideig a fán maradnak. A porzós virágok gyakran átható, macskavizeletre emlékeztető szagot árasztanak magukból. Július elején virágzik, sok nektárt és virágport termel, jó mézelő. Levelei a selyemhernyók egyik tápláléka. A levelek érintése is kellemetlen szagot hagyhat a kézen. A termés lependék, szeptemberben érik, az éretlen piros színről megbarnul és télen hullik le. Magjai képesek éveken keresztül megőrizni csírázóképességüket. Termései a szél útján akár több kilométeres távolságra is eljuthatnak. Fája dekoratív megjelenésű, törzse egyenes, a kérge sima és szürke, magassága a 20-25 métert is elérheti. A bálványfa jól tűri a légszennyezést, hazánkban az 500-600 méteres tengerszint feletti magasságok alkotják elterjedésének magassági határát. A mérsékelt égövben nem élnek természetes ellenségei, kórokozói. Gyökérzete oldalirányban terjed, a felső 50 cm-es talajrétegben, és a gyökerei által raktározott nagy tápanyagmennyiség miatt nagyon gyorsan regenerálja a hajtásait, illetve sok gyökérsarjat növeszt, ami miatt kiirtása nagyon nehéz. Kiirtását mechanikus úton nehéz megoldani, ezért inkább a glifozát tartalmú vegyszeres kezelés ajánlott. A bálványfa Közép-Európa egyik legveszélyesebb invazív faja. Éghajlatunkon 70-80 évig él, származási helyén ennek kétszeresét is megéri. Nagyon gyorsan szaporodik, 1 év alatt akár 200–300 m²-es területet is elfoglalhat. Sűrű és magas lombja elfogja a fényt a honos növényzettől, valamint a lomb nagy nitrogén-felhalmozódást eredményez, ami a ragadós galajhoz hasonló gyomnövények terjedését segíti elő. A bálványfa allelopatikus hatása révén a fa gyökere, illetve a levelei továbbá képesek olyan kiválasztására, amelyek a környezetében lévő lágyszárú és fás szárú növények életfolyamataira negatív hatást gyakorolnak. Ezen negatív hatások közt szerepel a többi növény növekedésnek gátolása, valamint a fotoszintézis leállítása és a káliumfelvétel blokkolása. Ennek következtében a bálványfa körül rövid időn belül megritkul az őshonos növénytakaró és jellemzően nitrofil növényfajok (nagy csalán, ragadós galaj, fekete bodza) kezdenek el megtelepedni. Ezek a fajok több évtizeden át képesek a természetes erdősülési folyamatok visszatartására. A fagy sem árt neki, mert serkenti a gyökérsarjak képződését. Ellene permetezéssel, sorozatos sarjkenéssel (mely során a vegyszert csepegésmentes kézi szerkezettel kenik rá a célnövényre) vagy fainjektálással (mely során a hatóanyagot közvetlenül a fa törzsébe juttatják) lehet védekezni. A bálványfát a 18. század közepén honosították meg Európában, elsőként Franciaországba telepítették be. Magyarországra a 19. században hurcolták be. (hu)