Max Thürkauf (original) (raw)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Max Thürkauf (Bázel, 1925. május 21. – Weil am Rhein, 1993. december 26.) svájci természettudós és filozófus.

A katolikus Oskar Paul Thürkauf és Frieda Rosa gyermekeként látta meg a napvilágot Bázelben a kicsi Max. Gyermekkorából olyan rajzai maradtak fenn, amelyeken kémiai laboratóriumban ábrázolta saját magát. Már azelőtt kitanulta a kémiai laboráns szakmát, mielőtt 1947-ben az érettségit letette volna. Hogy tanulmányait finanszírozza kémiára és fizikára specializált ipari iskolában tanult.[6] Egyetemi évei alatt ábrándult ki a vallásos hitéből és lépett ki az Egyházból.[7] Végül 1956-ban doktorált fizikai kémiából.[6]

Rövidesen a nehézvíz-kutatás kellős közepén találta magát, ahol hamarosan a munkája (egy nehézvíz előállító üzemet hoztak létre sikerrel) révén megosztva nyerte el a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola (ETHZ) Leopold Ružička-díját. 1959-ben tagjai közé fogadta a svájci Atomenergia Bizottság, mellyel elismert egyetemi professzor, intézetvezető és keresett kutató lett. Ugyanebben az évben a Párizs-Saclay Egyetem Nukleáris Tanulmányok Központjában részt vett nehézvíz előállításában.[6] Az itt végzett munkája is hozzásegítette Franciaországot, hogy az 1958-ban meghirdetett Force de frappe (magyarul: „csapásmérő haderő”) program nyomán 1960. február 13-án sikeresen felrobbantsa az algériai Szaharában első plutóniumbombáját és ezzel atomhatalommá váljon.[7]

A plutóniumbomba felrobbantása egy pálfordulással ért fel Thürkauf számára. Felismerése abban állt, hogy „_nincs értékmentes tudomány_”, melynek nyomán munkájának etikai kérdéseivel kezdett el foglalkozni. Elfordult a tisztán technikai tudástól (know-how), a „_Hogyan tudom megtenni?_” kérdésétől és a tettekért való felelősségvállalást helyezte előtérbe. E gondolatait előadásaiba is beleszőtte, mely előbb vitákat, majd konfliktust generált az őt alkalmazó egyetemmel és végül feladta egyetemi professzori székét és biztos egzisztenciáját.[7]

Max Thürkauf néhány évig repülőoktatóként, illetve műrepülőként tartotta fenn magát, majd gimnáziumi-, illetve egyetemi oktatóként tevékenykedett és íróként is lendületet vett. Teljesen elfordult a technokrata gondolkodástól és előbb az antropozófiára talált rá,[6] majd élete vége felé fokozatosan visszatért gyermekkora elhagyott hitéhez, a katolicizmushoz. Az Istennel szembeni morális felelősségvállalást hangsúlyozta, melyet nem hagyhatunk figyelmen kívül és nem ruházhatunk át másra sem. Szigorúan puritán életet élt ezután és egy bérház tetőterébe költözött.[7]

A tetőtéri lakásból már csak élete végén, nagy betegen engedett magának némi kényelmet a Rajna másik oldalán. Itt hunyt el hosszú szenvedés után 1993-ban az első keresztény vértanú, Szent István napján.[7]

• Max Thürkauf. A tudás még nem bölcsesség – Egy természettudós bölcs mondásai, ford. Kerényi Dénes, Budapest: Kairosz kiadó (2008). ISBN 978-963-662-022-6
• Max Thürkauf. Mit der Eisenbahn durch den dialektischen Materialismus – Reiseskizzen aus der Sowjetunion. Bern: Hallwag (1973). ISBN 3-444-10128-7
• Max Thürkauf. Pandorabüchsen der Wissenschaft – Das Geschäft mit dem Energiehunger. Freiburg: Verlag Die Kommenden (1973). ISBN 3-7214-0054-2
• Max Thürkauf. Die Chemiker oder die seltsame Flucht des Doktor Valentin Lauscher. Zürich: Classen Verlag [1975]. ISBN 3-7172-0225-1 , regény
• Max Thürkauf. Die Tränen des Herrn Galilei – Ein Naturwissenschaftler denkt. Zürich: Classen Verlag [1978] (1992). ISBN 3-7172-0274-X
• Max Thürkauf. Technomanie – Die Todeskrankheit des Materialismus – Ursachen und Konsequenzen der technischen Masslosigkeit unserer Zeit, 2. kiadás, Schaffhausen: Novalis [1978] (1980). ISBN 3-7214-0048-8
• Max Thürkauf (1980). „Für eine Medizin ohne Arroganz”. Diagnosen. Das zeitkritische Magazin (1. szám).
• Ilja Weiss, Max Thürkauf. Gewalt der Materie, Kritik der Tierversuche. Lampertheim: Kübler Verlag, 175–192. o. (1980). ISBN 3-921265-24-X
• Max Thürkauf. Adams Äpfel – Giftige Früchte vom Baum der Wissenschaft. Schaffhausen: Oratio Verlag (1982). ISBN 3-85801-032-4
• Max Thürkauf. König Nobels Hofstaat – Satiren und böse Geschichten zum Wissenschaftsbetrieb. Bern: Hallwag (1985). ISBN 3-444-10158-9
• Max Thürkauf. Versöhnung der Kirche mit der Naturwissenschaft – Zur Überwindung des Galilei-Traumas (1985). ISBN 3-7794-0971-2
• Max Thürkauf. Endzeit des Marxismus. Stein am Rhein: Christiana-Verlag (1987). ISBN 3-7171-0898-0
• Max Thürkauf. Spatzen pfeifen lassen. Stein am Rhein: Christiana-Verlag (1992). ISBN 978-371-71095-1-8
• Max Thürkauf. Wissen ist noch lange nicht Weisheit – Aphoristische Notizen eines Naturwissenschaftlers. Stein am Rhein: Christiana-Verlag (2005). ISBN 3-7171-1131-0
• Max Thürkauf. Wissenschaft schützt vor Torheit nicht, 3. kiadás, Zürich: Jordan-Verlag [1989] (2008). ISBN 3-7171-1131-0
• Max Thürkauf. Evolution, Naturwissenschaft und Glaube. Kißlegg: Fe-Medienverlag (2009). ISBN ISBN 3-939684-53-8

1. ↑ http://www.kathpedia.com/index.php/Max_Th%C3%BCrkauf
2. ↑ a b BnF-források (francia nyelven)
3. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 22.)
4. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. május 12.)
5. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
6. ↑ a b c d Claire Niggli: Max Thürkauf (német nyelven). (Hozzáférés: 2019. szeptember 2.)[_halott link_]
7. ↑ a b c d e Max Thürkauf (német nyelven). de.wikimannia.org . (Hozzáférés: 2019. szeptember 2.)

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Max Thürkauf című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.