Csoportos Privát Iszinik - tapasztalatok, gondolatok, csalódás, szenvedés (original) (raw)

Hétvégén negyedszer (vagy ha úgy nézzük, harmadszor) is nekivágtam az Iszinik 100 teljesítésének, ezúttal egy CsPI, azaz előre meghirdetett "Csoportos Privát Iszinik" keretében. Mielőtt beszámolnék a - végül ismét feladott - túráról, nézzük az előzményeket. Megjegyzem még, hogy kudarcaim ellenére nem áll tőlem távol a teljesítménytúrázás, és azért volt már sikerélményem is, hiszen eddig ötből öt Kinizsi Százast teljesítettem, de az Iszinik 100-at - mely jóval nehezebb, belátom - még nem sikerült legyőznöm, sőt, lassan ott is ötből ötnél tartok, csak éppen fordítva, a feladásokat tekintve (egyik túratársam, Sistergő szerint az Iszinik 100 - amennyire persze számszerűsíteni lehet - olyan 1,3-1,4-szer nehezebb a Kinizsi Százasnál).

Az egész kálvária az őszi hivatalos Iszinik 100-zal kezdődött, melyre seprőként mentem. Azt hittem, seprőként a lehető legbiztosabb a teljesítés, de ez az elméletem megdőlt, sőt tán épp ezért kellett végül feladnom a túrát (seprőtársammal együtt) Dorogon. Tehát a tanulság ez volt: nem nekem való seprőség.

Aztán következett egy egyedüli bejárásom, ahol ugyan fel sem merült, hogy egyszerre végigmegyek a távon (ezért nem is gondolok rá Iszinik kísérletként), de úgy véltem, hogy egy hétvége alatt, két részletben (dorogi megszakítással) lehetséges a dolog. Végül ez sem a tervek szerint alakult, még az első napra tervezett szakaszt sem tettem meg teljesen. A tanulság: nem jó egyedül nekivágni.

A második komolyabb Iszinik kísérletemre túratársakkal indultam: egyikőjük Szárligettől Tokodig kísért, másikuk pedig végül csak egy egész rövid szakaszon, Dorogtól Kesztölcig, ahol a zuhogó eső kényszerített feladásra. E túra két tanulsága: az útvonalat jól ismerő, gyakorlott, a túrát könnyen fel nem adó társsal/társakkal kell nekivágni, valamint jobban fel kell készülni az időjárás viszontagságaira.

Az előzmények után következzék a beszámoló. A körülményekről annyit, hogy egyáltalán nem voltak rosszak: igaz, hogy néha volt egy-egy hózápor, és olykor feltámadt a szél, de alapvetően barátságos volt az idő.

A túrának most Sistergővel és Tar-patakkal vágtam neki, negyed 8-kor indultunk Szárligetről. Előtte nem ismertem őket személyesen (illetve Sistergővel már váltottam pár szót a tavalyi Kinizsi Százason), de gyakorlott, sportmúlttal rendelkező (kerékpáros ill. futó) túrázókról van szó, akik a Kinizsi Százast és az Iszinik 100-at is számos alkalommal teljesítették már. Úgy véltem, e tapasztalt társakkal kiküszöbölöm a korábbi nekirugaszkodások hibáit (nem seprőként, saját tempóban haladhatunk; nem egyedül indulok útnak; társaim pontosan ismerik az utat és nem is adják fel könnyen a túrát).

Hibákat azért így is követtem el, tán a legnagyobb az volt, hogy egy nagyobb megfázást követően, több napos ágynyugalom után indultam el. A túra közben pedig az is kiderült, hogy társaim edzettségi szintje és sebessége jócskán a sajátom felett van, ezért végig én voltam a sereghajtó, aki próbálja tartani a lépést. Ez vezetett a másik nagy hibához, hogy túlságosan hamar elfáradtam, elfogyott az erőm.

(Tulajdonképpen most jöttem rá igazán arra is, hogy miért könnyebb számomra a Kinizsi Százas, azon kívül, hogy késő tavasszal, általában nyárias időben van; sokkal későbbi napnyugtával és korábbi napkeltével (melynek köszönhetően hosszú órákkal kevesebb időt kell a fejlámpa fényénél haladni), valamint hogy az emelkedők eloszlása is kedvezőbben jön ki. A titok: a saját tempómban tudok haladni, társaságról társaságra, mint hullámról hullámra "szörfözni", hol ide, hol oda csapódni, vagy épp egyedül haladni, látótávolságban az előttem gyaloglókkal. Iszinik 100-on viszont még nem haladhattam a saját tempómban (kivéve persze, amikor egyedül indultam neki egy résztávnak), ott bizony alkalmazkodni kell, ami komolyabb felkészülést, nagyobb edzettséget igényel.)

Tehát elfogyott az erőm. Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőben volt egy bő fél órás pihenőnk, ahol egy kicsit "újjászülettem", de nem tartott sokáig a lendület. Hatvan-egynéhány kilométert megtéve Kesztölcig jutottam, de már Dorog előtt egyre határozottabban megfogalmazódott bennem a feladás, és csak Sistergő unszolása tartotta bennem az erőt (erről bővebben még a későbbi bekezdésekben). Pedig a túra elején még azt is elképzeltem, hogy 2012-ben két Iszinik 100-am is lesz: ez a mostani, és a hivatalos őszi. Tar-patak és Sistergő továbbmentek, és teljesítették is a távot.

Újabb feladásom szégyene bizony megviselt. Ha csak pillanatokra is, de még e blog harakirije is megfordult a fejemben, arra gondolva, hogy méltatlanná váltam hozzá. Sőt, ott és akkor, lépésről lépésre szenvedve a céljaimon is elgondolkodtam: kell ez nekem? Kell ez az Iszinik? Megpróbáljam még valaha? Vagy egyáltalán: kell még több Kinizsi Százas? Nem elég az eddigi öt? Már el is képzeltem, ahogy a blogomban is elbúcsúzom az olvasóktól, és ha nem is törlöm a webnaplót, de írok valami elbúcsúzó, lezáró bejegyzést. Eszembe jutott Terry Fox is: ő biztosan nem adta volna fel.

Úgy éreztem, nem csak apró, pótolható tárgyakat hagytam el a túrán (egy fél pár kesztyűt és egy kopott baseball-sapkát, melyet pótsapkaként vittem magammal a napsütéses, szélcsendes órákra), hanem a hitemet is. A hitet testi és lelki erőmben, a hosszútávú túrázás, a szenvedés értelmében. Hiszen nem vagyok élsportoló, biztosan erre kell feltennem az életem, vagy legalábbis rendszeresen erre szánnom napokat? Biztosan kell, hogy önszántamból keressem a fájdalmat; eredményeket, melyek csak fájdalommal érhetőek el?

A szenvedést nem csak átéltem, hanem sok szó is esett róla Sistergővel (már-már filozófiai mélységben), aki jó edzőként próbált movitálni és lebeszélni a feladásról, szinte a végsőkig. Korábban az ország legjobb országúti kerékpárosai közé tartozott, felidézte élményeit, hogy mennyire "szülőszoba" volt egy-egy edzés és verseny, hogy mennyire tud és tudott küzdeni, vagy edzője szavait: "amíg valaki azt tudja mondani, hogy "nem bírom", addig bírja... amikor már meg sem tud szólalni, na, akkor nem bírja". Vagy a maratoni futókról, akik addig futottak, amíg látomásaik nem lettek, vagy meg nem látták Istent. A fájdalomról, mely ha konstans, akkor megszokható, elviselhető. A szenvedés múló órái után örökre megmaradó dicsőségről, a később büszkén felidézett emlékekről. Mondott még idézeteket, melyekre sajnos nem emlékszem pontosan, de a fájdalom értékéről, magasztosságáról szóltak. Önmagunk legyőzéséről. Amire én most nem voltam képes, és magamban már szinte Tourette-szindrómásan mantráztam: "az ágyamban akarok lenni, a k*rva ágyamban... mit keresek én itt? a k*rva ágyamban akarok lenni". Miért nem a kényelmet, az otthon melegét választottam? De az erdő közepén voltam, még feladás esetén is több kilométernyi gyaloglásra, több órányi vonatozásra az ágyamtól.

Szóval így történt, nem voltam erős. Ma olvastam a jeges vízben úszó Schirilla György egy bibliai parafrázisát, Assisi Szent Ferenc nyomán: "Boldogok akik kitartanak, mert célba érnek". Én most nem vagyok boldog, de azért még leszek.