Ógörög nyelv (original) (raw)

ÓgörögἙλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta
Beszélik	-
Terület	ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma	0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő
Nyelvcsalád	indoeurópai nyelvcsalád hellenisztikus nyelvek görög nyelv
Írásrendszer	görög ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos	-
Gondozza	nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3	grc
A Wikimédia Commons tartalmaz Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta témájú médiaállományokat.

Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk előtt a koiné görög, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Az Odüsszeia kezdősorai

| | Elöl képzett | Hátul képzett | | | | ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- | --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- | --------- | -------------- | | | ajakréses | ajakkerekítéses | | | | Zárt | ι /i, iː/ | υ /y, yː/ | ου /uː/ | | Félig zárt | ε /e/, ει /eː/ | | ο /o/, ου /oː/ | | Félig nyílt | η /ɛː/ | | ω /ɔː/ | | Nyílt | α /a, aː/ | | |

Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az ε, ο mindig rövid, az η, ω mindig hosszú. Ezek közül az ο egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az ε (rövid magyar é) zárt, az η (hosszú magyar e), ω nyíltak. Az α, ι, υ betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az α - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ι a magyar i, í, az υ pedig a magyar ü, ű hangokkal.

Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ι-val és az υ-nal, amelyek a szóvégi -αι, -οι kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αι, οι, ει, υι, ᾳ, ῃ, ῳ, αυ, ου, ευ, ηυ diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Ha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünk[1] (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).

Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az ει és az ου, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /ου/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak, amelyek az ε és ο hangok hosszú változatát jelölték.[2] Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.

| | Ajakhangok | Koronális hangok | Veláris hangok | Glottális hangok | | | | ---------------------------------------------------------------- | ---------------- | ---------------------------------------------------------- | ---------------------------------------------------------------- | ----- | | | Orrhangok | μ /m/ | ν /n/ | γ[3] (/ŋ/) | | | | Zárhangok | zöngések | β /b/ | δ /d/ | γ /ɡ/ | | | zöngétlenek | π /p/ | τ /t/ | κ /k/ | | | | hehezetesek | φ /pʰ/ | θ /tʰ/ | χ /kʰ/ | | | | Réshangok | | σ, ς /s/ | | ῾ /h/ | | | Pergőhangok | | ρ /r/ | | | | | Laterális hangok | | λ /l/ | | | |

Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő.

Platón, Gorgiasz, 482c

Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzók közül csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezet egy szóban kétféleképpen fordulhat elő: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χ /kʰ/, θ /tʰ/, φ /pʰ/). A h+magánhangzóval kezdődő szavakban a /h/ hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte, csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Η héta föníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (η, Η) magánhangzó lett. Az éta rögzülése után már nem volt a karakterkészletben olyan betű, amelyet a h hang jelölésére használhattak volna.

A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. Ἀθῆναι - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. Ἑλλάς - Hellasz). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög ró (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.

A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Tréma, amit pl. az ἄυλος /á.y.los/ ('anyagtalan') és a αὐλός /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használnak.

Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspontot) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τραγῳδία - κομῳδία szavak latin _tragoedia_-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet[4] szerint az ógörög szóhangsúly proszódikus volt, ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. A tényleges ógörög tonalitás eszerint csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakritikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus szótagot képző magánhangzókon. Bimoraikus szótagot képző magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá).[5] Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. κόσμος - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus szótagot képző magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).

Ez a hangsúly a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρμῆς - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δοῦλος - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó hangsúly a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon állhat. Ez rendes esetben akkor használatos, ha a szó végéles, és ez nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simulószó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.

Pl. ἀγαθὸς ἄνθρωπος - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: ὰ.

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.[6]

A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért minden szónak külön hangsúlya van. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

• Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσῐς (megszilárdult alak), λέγουσῐν (mondják).[7]
• Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagja bimoraikus és a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl. κρῖσμα (kenet), δῆμος (nép), οἶκος (ház), οὗτος (ez a...), Ἰοῦστος (Iustus), Καῖσαρ (Caesar), Φαῦστος (Faustus).[8]
• Tompa hangsúlya, mint már fentebb említettük, eredetileg egy szónak sincsen, hanem legalább két szóból álló mondatszerkezetben lehetséges a létezése. A tompa hangsúly csak végéles szavaknál jöhet létre. Ha egy végéles szó nem áll egy fő-, vagy mellékmondat végén,[9] és nem áll utána simulószó (ekkor mindig végéles marad), akkor a szótag eltompul.

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐ, οὐκ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyes számú és többes számú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ, az ἐκ, ἐξ, εἰς (-ból, -ből, -ba, -be jelentésű) elöljárószók. A szavakra nincsen hangsúly szempontjából befolyása.

A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az ún. simulószókra (enklitikonokra) megváltozik. A simulószók olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τι, τις, τε, γε, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adjá át" az alábbi módon:

• A végéles szó nem tompul el.

Pl. λογός + τε = λογός τε.

• A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. ἄνθρωπος + τε = ἄνθρωπός τε.

• A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. δῆμος + τε = δῆμός τε

• Másodéles szó esetén nincs változás.

Pl. κόσμος + τε = κόσμος τε

• Véghajtott szó esetén nincs változás.

Pl. λογοῦ + τε = λογοῦ τε.

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.[10]

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:[10]

• A ϝ (digamma) tartósan használatban volt. (pl. ϝάναξ, ϝέργον (vö. német Werk, angol work), νέϝος (vö. latin novus, angol new, német neu), ϝοῖνος (vö. latin vinum, német Wein))
• Az ión-attikai dialektusban használt szavak esetében η helyett ᾱ hang fordul elő. (pl. φᾱ´μᾱ, μᾱ´τηρ ~ φήμη, μήτηρ)
• Cselekvő igenemben, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))
• A hangsúly hátrébb tolódik: ἐλάβον (~ἔλαβον), ἀγγέλοι (~ἄγγελοι).

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélték, melynek sajátosságai:

• A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).
• A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χώρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))
• A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ hangok megduplázódnak. (pl. κρίννω (~κρινω), χέλλιοι (~ κῑ´λιοι) ἔμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

• Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η áll. (pl. σοφίη (~σοφία), χόρη (~χῶρα))
• ττ helyett σσ: pl. πρήσσω (~πράττω).

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:

• Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.
• Az η hang helyébe bizonyos főnevek tövére ᾱ hang kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Az ógörög az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék több ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

• e-fok -τερ
• ē-fok -τηρ
• o-fok -τορ
• ō-fok -τωρ
• nullfok -τρ

Az ógörög szórend, a latinhoz hasonlóan meglehetősen szabad, annyi eltéréssel, hogy az ógörögben még egységes drámai szórend sincsen, viszont alárendelő mellékmondatokat szinte sohase halmoz oly gyakorisággal, mint a latin. Helyette (főleg a klasszikus görög irodalomban) általánosak az igen szabad és a latinnál is gazdagabb mellékmondat-tömörítő szerkezetek. Tulajdonképpen a főmondat mondatrészei bármilyen sorrendben állhatnak. Az érthetőséget viszont megkönnyíti a latinnal szemben a rengeteg töltelékszó, a névelő megléte, a viszonylag logikusan rendezett jelzői keretes szerkezetek, és a mondattani funkciók világos szétválasztása (pl. a latin coniunctivus 5-6 külön jelentést tömörít egymagába, míg az ógörögben csak a felszólítást fejezi ki).

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:[11]

• 1. deklináció (ᾱ-tövű)
  • Tiszta α-tövűek (alpha purum).
  • Nem tiszta α-tövűek (alpha impurum).
  • -η tövűek
  • Hímnemű -ας, -ης végűek.
  • Összevont végűek.
• 2. deklináció (ο-tövű)
  • Hímnemű -ος végűek.
  • Semlegesnemű -ον végűek.
  • Attikai tövűek.
  • Összevont végűek.
• 3. deklináció (mássalhangzós tövű)
  • Néma mássalhangzós tövűek.
    * K-, P- hangú tövűek.
    * T- hangú tövűek.
  • Folyékony mássalhangzós tövűek.
  • Szigma (-ς) végűek.
  • Félhangzós tövűek.
    * υ-tövűek.
    * ι-tövűek.
  • Kettőshangzón végződő tövűek.
    * ευ-, ου-, αυ- tövűek.
    * οj-, ωϝ- tövűek.

Az ógörögben három szám (numerus - arithmosz) (egyes - singularis - henikosz, kettős - dualis - düikosz, többes - pluralis - pléthüntikosz), három nem (genus - genosz) (hímnem - masculinum - arszenikon, nőnem - femininum - thélükon, semlegesnem - neutrum - udeteron) és öt eset (casus - ptószisz) van (alanyeset - nominativus - onomatiké, tárgyeset - accusativus - aitiatiké, birtokos eset - genitivus - geniké, részes eset - dativus - dotiké), több névszónak ezenkívül megszólító esete (vocativus - klétiké) is van. Nagyon ritkán megmaradtak a locativus maradványai is.

Az első deklinációs (a-tövű) főnevek túlnyomó részük nőneműek, egy csoportjuk hímnemű. A nőneműek az -η végűek, a tiszta α- és a nem tiszta α-tövűek, és a hímneműek -ᾱς, -ης végződésűek. A tiszta α-tövűek rokonságban vannak az -η végűekkel, mert az archaikus görögben több hosszú α-tövű szó vált -η végűvé (pl. φᾱ´μᾱ > φήμη), szintúgy a nem tisztákkal is, amelyeknek azonos végződéseik vannak egyes szám birtokos és részesesetben. A nem tiszta -α tövűeket onnan lehet megkülönböztetni a tisztától, hogy azoknak (ti. a nem tisztáknak) a szótöve mássalhangzóval végződik (γλῶττᾰ), míg a tisztáknak a szótövei ε, ι, ρ hangokkal végződnek (pl. χώρᾱ). A tiszta tövűek végződéseik rendszerint mindig hosszúak (az -ειᾰ, -οιᾰ kivételével). A nem tiszta tövűek kivétel nélkül mind rövid végződésűek, ugyanis az összeset az archaikus -ja képzőre lehet vissza vezetni (Μόντjα > Μοῦσα).

A hangsúlyt illetően a következő szabályok érvényesek az általános hangsúlyszabályok mellett:

• A hangsúly bármilyen deklinációs alcsoport esetén bármilyen lehet. Tehát a bemutatott főnévcsoportok egyes főnevei nem csupán abban a hangsúlyban lehetnek, mint amelyiket a táblázatnál kiválasztottunk.
• Ha a szó végéles (pl. σχολή), akkor véghajtott lesz az egyes szám birtokos (σχολῆς) és az egyes és többes szám részes eset (σχολῇ, σχολαῖς) is.
• A többes szám alanyeset -αι végződése rövid, monomoraikus, tehát ennek értelmében a tiszta tövűeknél, ha másodéles volt alanyesetben, szabályszerűen másodhajtott lesz (χώρᾱ - χῶραι).
• A többes szám birtokos eset -ων végződése mindig véghajtott, függetlenül az eredeti szó hangsúlyától (γλῶττᾰ - γλωττῶν, χώρᾱ - χωρῶν, φήμη - φημῶν).
• Első deklinációs hímnemű főnevek egyes szám birtokos esete megegyezik a második deklinációséval.
• Ha összevont főnévről van szó, akkor az általános szóösszevonás törvényei érvényesek (-η végűek közül γῆ > γεᾱ´, -α végűek közül Ἀθηνᾶ > Ἀθηνᾰᾱ´, -ας, -ης végűek közül Ἑρμῆς > Ἑρμεᾱ´ς). Annyiban különböznek az egyszerű főnevektől, hogy mindig véghajtottak.

Az alábbi táblázat ezekkel az igékkel mutatja be az első deklinációt: γλῶττα (nyelv), χώρᾱ (föld), φήμη (hír), νεᾱνίᾱς (ifjú). Ezenkívül a legutóbbi csoportba tartozik az -ης végűek, amelyek annyiban különböznek az -ας végűektől, hogy egyes szám tárgy, és részes esetben az -η végűek ragozásával azonos.

A második deklinációs (o-tövű) főnevevek -ος, -ον végződésűek. Az utóbbi kategória összes képviselője semlegesnemű, míg az előbbié túlnyomórészt hímnemű, az alábbi nőnemű főnevek kivételével:

• Αἴγυπτος (Egyiptom), Κόρινθος (Korinthus) , Δῆλος (Délosz), παρθένος (hajadon, szűz), νῆσος (sziget), βίβλος (könyv), διάλεκτος (szójárás), ὁδός (út), μέθοδος (módszer), ἄμπελος (szőlőtő), τάφρος (árok), ψῆφος (kavics)

A semlegesnemű főnevekre - ragozási paradigmáktól függetlenül - ugyanúgy vonatkozik az a latinban és az oroszban is érvényes szabály, miszerint

• a semlegesnemű főnevek alanyesete megegyezik a tárgyesettel,
• a semlegesnemű főnevek többes száma -ᾰ morféma.

A második deklinációs főnvekre egységesen az általános elveken túl a következő hangsúlyszabályok érvényesek:

• végéles főnév birtokos és részes esetben véghajtottá válik (νομός ~ νομῷ, νομοῖν, νομοῖς),
• megszólító esetben végéles főnév harmadélessé válik (ἀδελφός ~ ἄδελφε)
• az -ος végződésű főnevek összevont alakjai az -οῦς végződésűek, míg az -ον végződésű főnevek összevont alakjai -οῦν végződésűek.

A klasszikus attikai dialektusban az ión nyelvjárásban eredetileg -ηος, -ᾱος végződésű főnevek hangmértékáttételen (metathesis quantitatis) estek át. Az η és ᾱ ε hanggá rövidült, míg az ο ω hanggá hosszabbodott meg. Az ἤος, νᾱος, Μενέλᾱος, ἵλᾱος, λᾱός szavak ἔως, νεώς, ἵλεως, Μενέλεως, λεώς alakokká váltak, miközben - a hangsúlyszabályok dacára - megtartották eredeti hangsúlyuk helyét. Ez a változás azonban az utókor köznyelvében nem bizonyult maradandónak, így az attikai nyelvjárás zárványjelenségei közé tartozik. Amint a koiné visszatért az eredeti ión σσ hangkapcsolatra, amely az attikai nyelvjárásban ττ hangkapcsolattá vált (ión πρήσσω > attikai πρᾱ´ττω > koiné πράσσω), úgy az egyébként attikai alapú koinéban a régebbi ión alakok éltek tovább.

| | Masculinum | Femininum | Neuterum | | | | | | | | | ----------------- | ------------- | ------------ | ---------- | --------- | --------- | ---------- | --------- | --------- | --------- | | Sing. | Dual. | Plur. | Sing. | Dual. | Plur. | Sing. | Dual. | Plur. | | | Nominativus | ὁ (ho) | τώ (tó) | οἱ (hoi) | ἡ (hé) | τώ (tó) | αἱ (hai) | τό (to) | τώ (tó) | τά (ta) | | Genitivus | τοῦ | τοῖν | τῶν | τῆς | τοῖν | τῶν | τοῦ | τοῖν | τῶν | | Dativus | τῷ | τοῖν | τοῖς | τῇ | τοῖν | ταῖς | τῷ | τοῖν | τοῖς | | Accusativus | τόν | τώ | τούς | τήν | τώ | τάς | τό | τώ | τά | | Vocativus | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ |

1. ↑ Bár a metrikában néhol más hangok is összemosódhatnak, mint pl. az attikai időtartam-áttételes (-εως végződéssel képzett) magánhangzópárok esetében, amely közelítőleg "-jósz"-ként hangozhatott.
2. ↑ Vö. az összevont igék ragozását: ποιέ+ει>ποιεῖ, δουλο+ομεν>δολοῦμεν.
3. ↑ Csupán ezeknél a kapcsolatoknál: γγ (nk), γκ (nk), γχ (nkh), γξ (nx).
4. ↑ Ld. Halikarnasszoszi Dionüsziosz: Περὶ συνθέσεως ὀνομάτων, 12. fejezet.
5. ↑ Morának nevezzük a hagyományos nyelvtanban a magánhangzók hosszúságának mértékegységét. Egy morának felel meg pl. a magyar nyelv rövid magánhangzói (ebben az esetben a hang monomoraikus szótagot képez), két morának, ha a magánhangzó, mint a magyarban, hosszú (ebben az esetben bimoraikus szótagot képez).
6. ↑ Ld. Geldart, Edmund Martin: The Modern Greek Language in Its Relation to Ancient Greek
7. ↑ Megj.: Két kivételes eset van: a névszók magánhangzó-deklinációjának az -αι, -οι többes számú alanyesetben levő végződései (sg. nom.: ἄνθρωπος > pl. nom. ἄνθρωποι) és az attikai hangmérték-áttétel (metathesis quantitatis) az -ις végű főnevek birtokos esetében, ahol egyes számban megmaradt az eredeti harmadéles szó (sg. nom. θέσις > sg. gen. θέσηος > sg. gen. θέσεως (tétel), többes szám pedig ezt követte (pl. gen. θέσεων).
8. ↑ Megj.: Ahogy a harmadéleseknél, úgy a másodhajtott névszóknál is monomoraikusnak számít az 1. deklináció többes szám alanyesetben lévő -αι, -οι végződései. Pl. sg. nom. χώρᾱ > pl. nom. χῶραι (vidék, vidékek)
9. ↑ Bizonyos régebbi bizánci átírási hagyományokban a mellékmondatok végén is eltompulnak a végéles szavak, és csak a főmondat végén nem tompul el, a modern átírásban viszont egyik esetben sem.
10. ↑ a b Maywald: Görög nyelvtan ISBN 963-17-3228-2, 8. oldal
11. ↑ A különbség voltaképpen csak az eltérő hagyományú felosztásból adódik, nyelvészeti értelemben a rendszer teljesen azonos: -a és -o tövű névszók két csoportját különböztetünk meg a voltaképpen egy csoportot alkotó msh-tövűektől (és félhangzósoktól). A latin grammatikai hagyományban az első két deklináció ugyancsak az -a és -o tövű névszóké, de az msh-tövűeket hagyományosan két külön deklinációba osztják (-i, gyenge i és msh), a voltaképpen félhangzós gyökerű u-decl. is külön áll, és van egy szakadár 5. decl. az -e tőnek. A görög felosztás, melynek a szisztémája már nyelvészeti alapokon szilárdult meg, szigorúbban követi a tőtípusokat.

• Maywald József, Vayer Lajos és Mészáros Ede: Görög nyelvtan – az ELTE honlapján és az OSZK/MEK honlapján (tizenharmadik, teljesen átdolgozott kiadás; szerkesztette Mayer Gyula)

• Bolonyai Gábor – Forró Orsolya – Kulin Veronika: Istenek beszélgetései. Ógörög nyelvkönyv. az OSZK/MEK honlapján

• Recenziók az Istenek beszélgetései című nyelvkönyvről: http://www.typotex.hu/index.php?page=recenziok&book_id=266

• A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)

• **Ókorportál**• összefoglaló, színes tartalomajánló lap