Őstulok (original) (raw)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Őstulok
Evolúciós időszak: Kora pleisztocén – holocén
Régi rajz az állatrólRégi rajz az állatról
És újabb elképzelés az állatrólÉs újabb elképzelés az állatról
Természetvédelmi státusz
KihaltKihalás ideje: 1627
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria) Csoport: Eutheria Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia) Öregrend: Laurasiatheria Csoport: Scrotifera Csoport: Ferungulata Csoport: Patások (Ungulata) Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Csoport: Ruminantiamorpha Alrend: Kérődzők (Ruminantia) Alrendág: Pecora Öregcsalád: Bovoidea Család: Tülkösszarvúak (Bovidae) Alcsalád: Tulokformák (Bovinae) Nemzetség: Tulkok (Bovini) Alnemzetség: Bovina Nem: Tulok (Bos)Linnaeus, 1758 Faj: B. primigenius
Tudományos név
Bos primigenius(Bojanus, 1827)
Szinonimák
Bos mauretanicus Thomas, 1881 Bosurus minutus v. D. Malsburg, 1911 Bos namadicus Falconer, 1859 Bos taurus Bos indicus Bos urus
Elterjedés
A vad alfajainak az eredeti elterjedési területeA vad alfajainak az eredeti elterjedési területe
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Őstulok témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Őstulok témájú médiaállományokat és Őstulok témájú kategóriát.

Őstulok ábrázolása Roelant Savery 1622-es festményén (az előtérben, középen is)

Az őstulok (Bos primigenius) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó kihalt faj, amelynek utolsó egyede 1627-ben pusztult el.

A szarvasmarha (Bos taurus) őse, viszont 2003-tól külön fajnak tekintik.[1][2][3]

A pliocén korban a hűvösebb éghajlat elősegítette a nyílt füves puszták kiterjedését, amely az újabb nagytestű legelő állatok megjelenését segítette. Egyes kutatók a ma már kihalt Bos acutifronsot tekintik az őstulok ősének.

Az eddig talált legősibb, igazi őstulokra utaló maradványok körülbelül 2 millió évesek és Indiából származnak. Tehát az indiai alfaj volt az első. A pleisztocén kor alatt az őstulok benépesítette az Arab-félszigetet, valamint Kelet-Ázsiát is. Európába körülbelül 270 000 éve jutott el.[4]

Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt.

Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, már a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a lengyelországi jaktorówi erdő jegyzőkönyveiből. 1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal (3 fiatal bika és 5 borjú), 1599-ben 24 példány, 1602-1620 között kettő, 1627-ig egyetlen példány, egy tehénből állt a teljes állomány.

Ennek az állatnak manapság 3 alfaját ismerik el; a mai szarvasmarha (Bos taurus) ezek háziasításával jött létre (introgresszív hibridizációval), bár az afrikai alfaj génállományát nem sikerült kimutatni a mai állatokban:

Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 700-1500 kilogramm (bikák), a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak. Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Hasonlított ázsiai rokonaira, például a gaurra (Bos gaurus).[5]

Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé áll, majd előre kanyarodik a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutat, a szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb, mint a legnagyobb szélesség. A bikáké jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kis méretű tarkórész van, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes.[6][7]

Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a hó, ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak. Kérődzők lévén táplálékukat igen jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A szokásos füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.

A kihalt őstulokról élő képet mutatnak a primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei. Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával – ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai zebufajták, a korzikai marha, a skót-felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha – sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-marha nevet kapta. Az őstulok külső megjelenése így nagyrészt rekonstruálható, de arról egyelőre még szó sem lehet, hogy a visszatenyésztett állatokat ellenőrizetlenül ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket. Az őstulok génjei tehát a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradtak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni. A Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él 60 darab Heck-marha szabadon (mintegy 100 Przsevalszkij-ló (Equus ferus przewalskii) társaságában; az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve).

A hagyomány szerint őstulok vagy bölény mutatta meg Moldva máramarosi alapítóinak az utat. Az egykori Moldvai Fejedelemség és a modernkori Moldova címerében is épp ezért őstulok szerepel.

  1. ↑ Aurochs – Bos primigenius'. petermaas.nl. [2009. április 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 20.)
  2. ↑ ICZN, Biodiversity Studies BZN Volume 63, Part 3, General Articles & Nomenclatural Notes, 2006. szeptember 30.
  3. ↑ (2003) „Opinion 2027 (Case 3010). Usage of 17 specific names based on wild species which are pre-dated by or contemporary with those based on domestic animals (Lepidoptera, Osteichthyes, Mammalia): conserved”. Bull. Zool. Nomencl. 60, 81–84. o.
  4. ↑ van Vuure, T. (Cis). Retracing the Aurochs – History, Morphology and Ecology of an extinct wild Ox. Sofia-Moscow: Pensoft Publishers (2005). ISBN 954-642-235-5
  5. ↑ Kysely, René. Aurochs and potential crossbreeding with domestic cattle in Central Europe in the Eneolithic period. A metric analysis of bones from the archaeological site of Kutná Hora-Denemark (Czech Republic). Anthropozoologica (2008)
  6. ↑ Frisch, Walter. Der Auerochs: Das europäische Rind (2010). ISBN 978-3-00-026764-2
  7. ↑ (1984) „The first hair remains from an aurochs (Bos primigenius) and some medieval domestic cattle hair”. Journal of Archaeological Science 11, 99–101. o. DOI:10.1016/0305-4403(84)90045-1.