Norbert Fekete | University of Miskolc (original) (raw)

Papers by Norbert Fekete

In: Hites, Sándor; Rózsafalvi, Zsuzsanna; Somorjai, Szabolcs (szerk.) Az irodalom-üzlet: Vállalkozás és kultúra a könyvkiadásban Budapest, Magyarország: Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) (2023) 293 p. pp. 24-51. , 28 p., 2023

1869-ben A Magyar Tudományos Akadémia alapszabályai alapján a tudós társaság fő célja a „tudo... more 1869-ben A Magyar Tudományos Akadémia alapszabályai alapján a tudós társaság fő célja a „tudomány és szépirodalom mivelése és terjesztése” volt, melyben – igazodva a testület hagyományaihoz – kiemelt szerepet szántak a magyar nyelven írt tudományos munkák kiadásának, a külföldi művek fordításának, illetve a szerzők jutalmak általi ösztönzésének is. Az akadémiai könyvkiadás rendszere azonban az 1860-as években közel sem működött azon a szinten, amelyen a vállalt cél minden igényt kielégítően megvalósulhatott volna. Tanulmányomban egyrészt azt mutatom be, hogy 1862 és 1872 között Csengery Antal a Magyar Tudományos Akadémia jegyzőjeként, majd másodelnökeként milyen reformokat terjesztett be a testület könyvkiadási gyakorlatának rendezésére. Másrészt azt elemzem, hogy az 1872-ben Csengery vezetésével létrejövő új, az Akadémia tudományos ismeretterjesztési céljainak hatékony koordinálását megvalósítani kész testület, a Könyvkiadó Bizottság milyen célképzetek mentén szerveződött és működött, milyen kiadványpolitikát folytatott, illetve milyen kihívásokkal kellett szembenéznie fennállásának első, 1872–1880 közötti időszakában.

The study shows how the scientific dissemination activities of the Hungarian Academy of Sciences were institutionalized in the second half of the 19th century, and what role Antal Csengery, the vice-president of the Academy, played in its development.

Nemzeti színháztörténet 1948-1996: Előadásrekonstrukciók, szerk. Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád, 2022

Sinkovits Imre robosztus Mózese generációkon átívelő képpel ajándékozta meg színháztörténetünket.... more Sinkovits Imre robosztus Mózese generációkon átívelő képpel ajándékozta meg színháztörténetünket. A szabadságról szóló Madách-dráma nemzeti színházi bemutatójának kiemelkedő jelentőséget adott az a tény, hogy jó tíz évvel az 1956-os események után került színre, az eseményekben érintett Sinkovits főszereplésével. Miközben a színre vitel engedett a politikai elvárásoknak az áthallások és az aktualizálhatóság csökkentésével, a színész feltételezhetően a hatalom által ellenőrzött térben kapott lehetőséget arra, hogy a hit és a hűség nemzetmegtartó erejéről szóló híres gondolatokat közvetítse. Noha az átdolgozás a 20. század végi színház számára is életképessé tette a drámát, színházi emlékezetünk mégsem azt, inkább Sinkovits legendás alakformálását tartja életben.

Nemzeti színháztörténet 1948-1996: Előadásrekonstrukciók, szerk. Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád, 2022

Vörösmarty ritkán játszott drámáját shakespeare-i ihletettségű előadásban hozta ki a Nemzeti, a H... more Vörösmarty ritkán játszott drámáját shakespeare-i ihletettségű előadásban hozta ki a Nemzeti, a Hevesi Sándor téri épületben tartott első bemutatóként. A szöveget jelentős mértékben átdolgozták, ami éles vitát váltott ki, a rendezéssel azonban elégedett volt a kritika. A színre vitel beágyazódott abba a szocialista történelemszemlélet sugallta „demitizálási” folyamatba, amely – a korabeli szakírás szerint – a történelmi film esetében már végbement, s ilyenformán hosszú évekig helyet követelt magának a repertoáron.

Újjáépítés és államosítás: Tanulmánykötet a kultúra államosításának kezdeti éveiről, szerk. Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella és Ring Orsolya, 2020

Az államosítás a magyar irodalmi hagyomány kánonszerzőit már korán elérte, hiszen a színházi gyak... more Az államosítás a magyar irodalmi hagyomány kánonszerzőit már korán elérte, hiszen a színházi gyakorlat éppen a médiumváltásból következő adaptációt használta fel ideológiai átalakulásának jelzésére. Mikszáth Szelistyei asszonyok című kisregénye operettlibrettóként sikeresen kapcsolta a magyar történelmi múlt legendás királyát a jelen, a szovjet éra hatalomgyakorlási protokolljához.

Valós térben - Az online térért : Networkshop 31: országos konferencia. 2022. április 20–22. Debreceni Egyetem., 2022

In our study, we show how Transkribus has been used on a multi-author textncorpus to create a HTR... more In our study, we show how Transkribus has been used on a multi-author textncorpus to create a HTR model that can process documents from the office of Arany efficiently. The test results so far are encouraging, and allow the features of model creation to be applied to other archives. To do this, it is worth creating HTR models based on one or two dominant handwritings first, and then other handwritings can be added to increase
efficiency.

Tanulmányunkban azt mutattuk be, hogy miként sikerült egy egyre bővülő és több szerzői kéztől származó szövegkorpuszon betanítani a Transkribust és létrehozni egy olyan HTRmodellt, amely hatékonyan tudja kezelni a hivatali iratokat. Az eddigi teszteredmények bizakodásra adnak okot, és valószínűleg lehetővé teszik, hogy a modellalkotás sajátosságait más hasonló archívumok esetében is alkalmazni lehessen. Ehhez először is érdemes olyan modelleket létrehozni, amelyek egy-két meghatározó kézen alapulnak, majd újabb kezek hozzáadásával a hatékonyság tovább növelhető.

In Műfordítás és más extrém sportok: Írások Kappanyos András 60. születésnapjára, szerk. Földes Györgyi, Major Ágnes, Szénási Zoltán, 385-395,Budapest: reciti., 2022

A Hölgyjutalom történetével arra a folyamatra mutatok rá, hogy az Akadémia jutalmazási rendszere ... more A Hölgyjutalom történetével arra a folyamatra mutatok rá, hogy az Akadémia jutalmazási rendszere az 1860–70-es években már nem képes kielégíteni az ismeretterjesztés igényeit. A Magyar Hölgyek díja mint jutalomtétel a tudós társaság újraindulásával, a Lord Henry Brougham-féle Society for the Difussion of Useful Knowledge tudománynépszerűsítő törekvéseit példaként követve a hazai filantróp arisztokrata honleányok, illetve a testület tudósainak összefogásával valósult meg. Az MTA komolyan foglalkozott a díjjal, és igyekezett hatékonyabbá tenni a működését, de erőfeszítéseik ellenére a testület arra kényszerült, hogy a jutalmazási rendszer avítt struktúrái helyett új intézményeket – a Könyvkiadó Bizottságot és a Könyvkiadó Vállalatot – hozzanak létre, melyek átgondoltabb szervezettel és önálló költségvetéssel biztosítani tudták az ismeretterjesztő könyvek hazai kiadását.

doktori értekezés, Miskolci Egyetem, Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2018

Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a proces... more Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a process that took place from the last third of the 18th century until the 1830s. I associate the last phase of the institutionalisation of criticism with Kritikai Lapok, a periodical edited by József Bajza, as this was the first Hungarian medium which defined itself before the readers of that period by promoting panopticism in the Foucaultian sense. This long period was characterised by several debates discussing the role and purposes of the literary institution of criticism. In addition to the practice of criticism that evolved between the 1810s and the 1830s, a series of succinct theoretical works appeared with the primary aim of clarifying the issues related to review writing. One of these issues – pseudonymisation of the critic – was identified by an author under the alias ∆ (Sámuel Prepeliczay) in his article of 1823, where he considered anonymity as a key problem, which – in his opinion – could resolve the debates of the era in the field of review.

During the subject period, criticism was considered to be a controversial genre, despite
the fact that there was a declared consent among the thinkers of the era that its primary purpose was to educate writers and readers alike, while its trendsetting, archiving, canonising functions, or those intended to introduce the nation’s cultural products and build careers could not be neglected, either. A critical approach associated with criticism, however, had brought revulsion in the minds of certain members of recipient communities, thus making it unpopular and disapproved. These tendencies urged critics to present their views through various uses of pseudonymisation on the platforms available to them. The great potential in pseudonymisation opened up a world of possibilities for critics, who had hardly had any room for manoeuvre until then. Given this phenomenon, I am focusing on the possibilities of manoeuvre offered to critics when publishing under a pseudonym, and their judgement by the recipient communities of that period. Based on the foregoing, publishing under a pseudonym can also be interpreted as a means to exploit opportunities of critical expression, while analysing this practice will unveil the relation between the values of literature and criticism of the period in question as well as their status, phases of their institutionalisation, let alone uninstitutionalisation, relations of power and interests in the world of literature as well as the endeavours of critics to build their careers. It is foreseeable that understanding the relation between pseudonymisation and criticism itself may modulate our perception of the mindset of Hungarian literary criticism as presented in the relevant literature, and it can highlight the process of institutionalisation from a new perspective.

A hazai nyilvános kritika meghonosodása és intézményesülése egy a 18. század utolsó harmadától az 1830-as évekig tartó folyamat eredménye. A recenzió intézményesülésének utolsó fázisát a Bajza József által szerkesztett Kritikai Lapokhoz kötöm, mivel ez volt az első olyan hazai sajtótermék, amely a foucault-i értelemben vett panoptizmus igényével lépett fel a korabeli nyilvánosságban. Ezt a hosszú időszakot számos vita kísérte, amely a kritika irodalmi intézménynek szerepét és célját érintette. Az 1810-es évektől kezdve az 1830-as évekig kialakuló kritikai gyakorlat mellett összegző igényű elméleti írások sora jelent meg, amelyek elsődleges célja a recenzióírás kérdéseinek tisztázása volt. Ezek közül a kritikusi névhasználat kérdésére hívja fel a figyelmet a ∆ áljelű szerző (Prepeliczay Sámuel) az 1823-as cikkében, amelyben a szerző a névtelenséget olyan kulcsfontosságú problémaként érzékelte, amely – véleménye szerint – megoldást kínálhat a recenzióról szóló korabeli vitás kérdésekre.

A kritika az általam vizsgált korszakban vitatott műfajnak számított, annak ellenére, hogy a korabeli értelmezők körében az a deklarált konszenzus uralkodott, hogy a műfaj elsődleges feladata az írók és az olvasók tanítása, amely mellett jelentősnek tekinthetők a recenzió ízlésnemesítő, archiváló, kanonizáló, a nemzet kulturális termékeinek megismertetését szolgáló illetve karrierépítő funkciói is. A kritikai beszédmódhoz kapcsolódó bíráló stílus azonban az értelmezőközösségek egy részéből visszatetszést váltott ki, ami a kritika népszerűtlenségéhez és elítéléséhez vezetett. Mindez arra sarkallta a kritikusokat, hogy kijelentéseiket a rendelkezésükre álló fórumokon különböző szerzői névhasználati gyakorlatok segítségével tegyék meg. A kritikusi névhasználat adta változatos lehetőségek kiszélesítették a korabeli recenzens számára adott, szűk játékteret. Ezt a jelenséget figyelembe véve dolgozatomban arra helyezem a hangsúlyt, hogy a szerzői névhasználat milyen mozgási lehetőségeket biztosított a recenzens számára, és ezeket a manővereket hogyan ítélték meg a korabeli értelmezőközösségek. Ezek alapján a névhasználatot a kritikusi beszédlehetőség kihasználásának eszközeként is lehet értelmezni, ugyanakkor a gyakorlat elemzése rálátást enged az irodalom és a kritika korabeli értékviszonyaira, státuszára, intézményesülésének vagy éppen intézménytelenedésének fokozataira, a literatúra világának hatalmi és érdekviszonyaira valamint a recenzensek karrierépítési törekvéseire. Ezek alapján sejthető, hogy a szerzői névhasználat és a recenzió kapcsolatának megértése árnyalhatja a hazai irodalomkritikai gondolkodásról alkotott, a szakirodalomban rögzült képünket, és egy új nézőpontból világíthat rá a bírálat intézményesülésének folyamatára.

In Irodalomtörténet, tudománytörténet, eszmetörténet, szerkesztette Papp Ingrid, 273-289. Rekonf 7. Budapest: reciti., 2020

Tanulmányomban egy kritikatörténeti probléma vizsgálatával szeretnék adózni Tarnai Andor emlékéne... more Tanulmányomban egy kritikatörténeti probléma vizsgálatával szeretnék adózni Tarnai Andor emlékének. A szerző kilépése az irodalmi életbe már az antikvitásban foglalkoztatta az írókat. Horatius, aki nagy hatást gyakorolt a klasszikus századforduló magyar irodalmára, úgy vélte, hogy a publikálás előtt nyugodtan lehet, sőt ajánlott is változtatni az íráson; illetve a formálódó mű értő szemeknek való megmutatása segíthet abban, hogy a szerző vállalható alkotással lépjen ki az irodalmi nyilvánosságba. A klasszikus századforduló előtt a művek következmények nélküli tökéletesítésére elsősorban az írói műhelymunka kínált lehetőséget, amibe csak a szerző által korlátozott közösség szólhatott bele. A nyomtatás második forradalma és a folyóiratok elterjedése lehetővé tette, hogy a nyilvánosságban a szerzők változatos névhasználattal közöljék műveiket, ami oda vezetett, hogy az alkotók a közösséget, illetve a kritikát is bevonhatták írásaik formálásának folyamatába. Az alakuló művekről hozott bírálatok lehetővé tették, hogy egy saját névvel vállalt kiadás előtt a fogadtatás visszhangját figyelembe véve az alkotó még változtathasson. Ezzel a gyakorlattal a korabeli értelmezők egy része szerint elkerülhetők voltak a nem megfelelő szövegekkel való fellépésből adódó kellemetlen következmények. Arra teszek kísérletet, hogy két, a klasszikus századforduló különböző időszakából vett eset segítségével bemutassam, hogy miként jelentkezett ez az elképzelés és milyen szerzői, illetve kiadói névhasználati megfontolások kapcsolódtak hozzájuk. Először is báró Ráday I. Gedeon versei kiadására vonatkozó elképzeléseit, illetve szerkesztői, Batsányi János és Kazinczy Ferenc erre érkező reakcióit vizsgálom. Másodszor a Schedel (Toldy) Ferenc és a Bajza József közötti Júliusz-vitát elemzem, melynek apropóját az adta, hogy Toldy Bajza tudta és hozzájárulása nélkül álnéven adta közre verseit.

In: Aranka György és a tudomány megújuló alakzatai, szerk. Biró Annamária és Egyed Emese, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 299-320, 2018

A 18. századtól folyamatosan visszatérő felvetés, hogy a kritikusi beszédpozíciót csakis egy tudó... more A 18. századtól folyamatosan visszatérő felvetés, hogy a kritikusi beszédpozíciót csakis egy tudós társaságnak van joga betölteni. Ez a kérdés akkor is felmerült, amikor a 19. század első évtizedeiben a korabeli teoretikusok a recenzió státuszát igyekeztek tisztázni. Ennek során központi kérdéssé vált a beszédpozíció megszerzésének problémája, melyhez szorosan hozzákapcsolódott a recenzens által használt név is. A korabeli kritikai gyakorlat során a recenzensek előszeretettel rejtették el nevüket vagy használtak álnevet. A név elrejtése alapvetően gyanakvóvá tette az olvasókat a kritikákban található kijelentések igazságtartalmával kapcsolatban. A változatos szerzői névhasználat azonban személysértő megjegyzések közzétételének lehetőségét biztosította a recenzens számára, ami a bírálatokkal szembeni ellenérzésekhez vezetett. Ennek a problémának az áthidalására kínált megoldást a kritikát kizárólagosan gyakorló, ítéleteit saját nevével vállaló tudós társaság intézménye. Tanulmányomban először azt vizsgálom, hogy miképpen jelent meg ez a gondolat Füredi Vida A’ Recensiókról című 1817-ben, a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányában. Másodszor arra keresem a választ, hogy Füredi koncepciója hogyan valósult meg a Magyar Tudós Társaság bírálati gyakorlatában.

Irodalmi Szemle, 2020

A Figyelmező 1837. november 14-i számában Bajza József Névbitorlás címmel a következő szerkesztői... more A Figyelmező 1837. november 14-i számában Bajza József Névbitorlás címmel a következő szerkesztői jegyzettel vezeti fel a laphoz érkezett megkeresést: "»A' hűség« »Holdhoz« »Mellyik jobb?« czímű versezetek' (l. Aurora 1836, 1837) irója, kit személyesen ismerek, kijelenté előttem, hogy az 1838. Emlényben Holló név alatt kijött Rajasthani leány nem az ő munkája 's egyszersmind kért, hogy nyilatkozását bocsássam közre, mit tenni annyival inkább kötelességemnek ismerek, mert a' kérdéses név tudtomra legelőszőr az Aurórában 's az által használtatott, ki a' következő nyilatkozást teszi. " Bajza ezt követően közreadta Vörösmarty Névbitorlás című cikkét. Az Aurora-kör tagjai számára a problémát az jelentette, hogy ugyanazt az álnevet vette fel Kunoss Endre, az ifjabb írónemzedék egyik tagja az 1837-re kiadott Emlényben. A korabeli magyar irodalmi nyilvánosságban a Holló pszeudonima egyszerre két referencialitással rendelkezett, ami az Aurora-körben plágiumként értelmeződött. Tanulmányomban a Bajza közvetítésével Vörösmarty és Kunoss között zajló vitát vizsgálom, mely rámutat arra, hogy nemcsak egyes szövegek átvételének ténye vagy vélelme alapozhatja meg a plágiumvádat, hanem akár egy szerzői név eltulajdonítása is. Az eset vizsgálata egyrészt árnyalja a szerzői nevek és a plágiumvádak kapcsolatát, másrészt rámutat az Aurora-körhöz kapcsolódó szerzői névhasználati elképzelésekre, melyeknek egyszerre voltak jogi, gazda-sági, esztétikai és etikai kérdései. Vörösmarty és íróbarátai kiemelt szerepet szántak a neveknek az írói imázsformálás és karrierépítés területén. Véleményem szerint a szakirodalomban kevesebb figyelmet kapó összetűzés elemzésével árnyaltabbá tehető a hazai szerzői jogi viták története.

In: Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, szerk. Török Zsuzsa, Budapest, reciti, 31-46 (Reciti konferenciakötetek 4), 2019.

A Tudományos Gyűjtemény 1822-ben közölte Takáts Éva Sebestyén Gábor vígjátékairól szóló recenziój... more A Tudományos Gyűjtemény 1822-ben közölte Takáts Éva Sebestyén Gábor vígjátékairól szóló recenzióját. A női névvel aláírt éles kritika hosszú vitát generált a korabeli nyilvánosságban, ahol a szerző névhasználata és személye egyaránt kiemelt szerepet játszott. A bíráló neve ugyanis a kritikusi beszédpozíció elfoglalásának egyik problematikus kérdéseként jelent meg a 19. század első évtizedeinek magyar irodalmában. Ekkoriban a beszédpozíció megszerzésére több, a szerzői névvel összefüggő alternatíva állt rendelkezésre, de e változatok nem taglalták azt a kérdést, hogy a megnyilatkozás jogát elnyerheti-e egyáltalán egy női néven író kritikusnő. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy egy nő elfoglalhatta-e egyáltalán a kritikusi pozíciót, és ezzel kapcsolatosan milyen vélemények fogalmazódtak meg a nyilvánosságban. A női recenzenst érintő álláspontok kapcsán egyrészt azt vizsgálom, hogy a vita hozzászólói milyen névhasználati megfontolásokat alkalmaztak, amikor Takáts megállapításaira reagáltak, másrészt pedig hogy nőként meddig lehetett a recenzensi beszédpozíciót megtartani, és ezt mennyire befolyásolta a társadalmi és irodalmi kapcsolatrendszer. A szerzői névhasználat mellett figyelembe veszem a vita során használt nyilvánosság médiumait: a vitaszövegek hordozóiból (levél, nyomtatott kritika, könyv) és hozzáférhetőségükből ugyanis következtetni lehet a női kritikus elfogadottságára is.

Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica, 2019

Füredi Vida 1818-ban, a Tudományos Gyűjteményben megjelent A' Recensiókról című cikkében a követk... more Füredi Vida 1818-ban, a Tudományos Gyűjteményben megjelent A' Recensiókról című cikkében a következőképpen ítéli el a korabeli hazai és külföldi recenziós gyakorlatot: "[k]i olvashattya undorodás nélkül Voltairenek antricensiójit […]. Így nálunk ki javallya a' Mondolatnak, tzimképét, az Antimondolatot, a' Tükrötskét, a' Morális Katekizmusnak recensiójára adott immoralis feleletet? Éppen nem lehet tsodálni, hogy némelly jeles Írók, kiket a' természet a' közjónak gyarapítására formált, a' literatori körből kiállanak; mert ugyan kinek is legyen kedve a' dertze közé keveredni?" Füredi megidézi mind Voltaire Fréronnal szembeni névtelen írásokban zajló vitáját, mind a hazai, többnyire szintén anonim, általa gúnyiratként értelmezett recenziós gyakorlatot, amelynek következménye, hogy az írókat eltántorítják az alkotástól, ami veszélyt jelent a hazai literatúrára. Az említett szövegek különböző műfajúak, mivel szatírát, paszkvillust és recenziót egyaránt találunk közöttük, de Füredi elsődlegesen a hazai paszkvillusként értendő kritika negatív, tartós és éles hangvételű vitákat generáló, névtelen példáit sorolta fel. A listázott hazai szövegek és a rájuk érkezett dühös feleletek egytől-egyig a cikkét megelőző öt év terméséből származtak, így Füredinél ezek egyaránt a kontrollálatlan recenzió jelenségét példázták. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a Füredi említette szövegekben hogyan valósult meg a hatalmaskodás, és ebben milyen szerepe volt a szerzői névhasználatnak, valamint a szerzői nevekkel való különböző műveleteknek. Egyáltalán mivel szolgáltak rá arra, hogy Füredi ekkora vehemenciával keljen ki ellenük? Vizsgálatomba azokat a forrásokat vonom be, melyeket Füredi közvetlenül hivatkozott a fentebbi idézetében, illetve melyeket feltétlenül fontosnak tartottam a szövegek keletkezésének és kortárs fogadatásának árnyalásához, viszont nem tekintem át a szövegek által kiváltott viták teljes korpuszát.

Irodalomtörténeti Közlemények, 2017

A nyilvános kritika meghonosodása a 18. század közepétől az 1830-as évekig tartó folyamat eredmén... more A nyilvános kritika meghonosodása a 18. század közepétől az 1830-as évekig tartó folyamat eredménye, amelynek utolsó fázisa a Kritikai Lapokhoz köthető. Ezt az időszakot számos vita kísérte, amely ennek az irodalmi intézménynek a szerepét és a célját érintette. Az 1810-es évektől kezdve az 1830-as évekig a kialakuló kritikai gyakorlat mellett összegző igényű elméleti írások sora jelent meg, amelyek elsődleges célja a recenzióírás státusának tisztázása volt. Ezek közül több alapvetően foglalkozik a kritikus névtelenségével mint kulcsfontosságú problémával. Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a szerzői névhasználat milyen megoldásokat kínálhatott a recenzió státuszáról szóló vitás kérdésekre.

Déri, Eszter; Dóbék, Ágnes; Görög, Dániel; Markó, Anita; Maróthy, Szilvia (szerk.) Az ember – kultúrtörténeti és poétikai megközelítésben : Fiatalok konferenciája 2016 Budapest, Magyarország : Reciti Kiadó, (2017) pp. 205-219. , 15 p., 2017

Orczy Lőrinc mint szerző a 18. század kiemelkedő, de a nyomtatott irodalmi nyilvánosságtól az iro... more Orczy Lőrinc mint szerző a 18. század kiemelkedő, de a nyomtatott irodalmi nyilvánosságtól az irodalom alacsony társadalmi megítélése és a műveit elutasító kritikai észrevételek miatt ódzkodó, rejtőzködésre hajló költője volt, aki csakis szűk körben kívánt poétaként ismertté válni. Fiatalabb pályatársai azonban vagy baráti jóindulatból, mint Barcsay Ábrahám, vagy azért, hogy művelődési programjuk előképét mutassák fel benne, mint Bessenyei György, a nyilvánosság felé terelték. Ebben a legtöbb eredményt Révai Miklósnak sikerült felmutatnia. Orczy a nyomtatott nyilvánosság vállalása ellenére sem hagyta a piarista szerzetesnek, hogy feltüntesse nevét kötetei címlapján. A kötetek belsejében viszont számos olyan utalást találhatunk, melyek felfedik a szerző kilétét. Ennek oka az lehetett, hogy a báró a mű létrehozásában csakis közreműködő társként tudta elfogadni magát, aki kiadójával együtt osztozik a szerzői felelősségen.

This paper examines what role the use of names played in the author’s careerbuilding strategy in the 18ᵗʰ century Hungarian literature. Baron Lőrinc Orczy, who was an aristocrat, a general and a talented poet of the era, avoided publishing his literary works under his own name. He feared that any public critical approach to his poetry would rather endanger than foster his well-earned social status and that is why he refused to allow his friends to publish his poems with his own name on the title page. In contrast with Orczy’s considerations, younger poets such as Ábrahám Barcsay, György Bessenyei and Miklós Révai thought that literary publicity and the use of the author’s real name on his publications were important to literary career-building, institutionalization of literature, and the Language Reform. Especially Révai considered the use of pen-name important as he was a low-born Piarist father. Both authorial concepts were manifested in Orczy’s volumes. Orczy’s poems had been published without his name by Révai, while the Piarist father presented himself as the editor and publisher of the volumes. Even so, we can find references to Orczy’s authorship in these volumes. It can be understood as a move of Orczy to share some of the author’s responsibility with the editor.

Irodalmi Szemle, 2017

Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam Kölcsey Ferenc ismeretelméleti gondolkodásm... more Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam Kölcsey Ferenc ismeretelméleti gondolkodásmódjának és szerzői névhasználatának összefüggéseit.

Bartók Boglárka, Major Ágnes; Schäffer Anett, szerk. (Kon)Textus, Pro Scientia Füzetek 5. Miskolc: Könyvműhely.hu, 2017, 9–17., 2017

Dolgozatom célja felvázolni egy olyan elméleti keretet, ami hozzásegíthet a szerzői névhasználat ... more Dolgozatom célja felvázolni egy olyan elméleti keretet, ami hozzásegíthet a szerzői névhasználat jelenségeinek vizsgálatához a 18. század utolsó és a 19. század első évtizedeinek magyar irodalmában. Ennek érdekében áttekintem azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek segíthetnek a korabeli szerzői névhasználati normák értelmezésében. Mindezzel célom vizsgálataim megalapozása, amivel egy új látószögből tekinthetünk a korabeli irodalmi és kritikai folyamatokra.

Fekete, Norbert; Porkoláb, Tibor; Rostás, Édua (szerk.) Műhelyszeminárium : A hatvanéves Gyapay László köszöntése Miskolc, Magyarország : Bíbor Kiadó, (2016) pp. 11-24., 2016

Tanulmányomban Szemere Pálhoz kötődő olyan szerzői névhasználati jelenségeket vizsgálok, ahol a s... more Tanulmányomban Szemere Pálhoz kötődő olyan szerzői névhasználati jelenségeket vizsgálok, ahol a szerző nem törekedett inkognitója fenntartására, hanem sokkal inkább irodalmi játékként tekintett az álnevek alkalmazására. Szemere a névjátékkal ugyanis lehetőséget teremtett arra, hogy megképezzen, illetve elkülöníthessen egymástól különböző szerzői azonosítással ellátott irodalmi és kritikai
diskurzusokat.

Palócföld, 2015

A 18-19. századi magyarországi kritikusok önvédelemből és elveik közlésének érdekében folyamatosa... more A 18-19. századi magyarországi kritikusok önvédelemből és elveik közlésének érdekében folyamatosan keresték a megfelelő műfaji és szerzői névhasználati kereteket a recenzensi megszólalásra. Dolgozatomban a korszak kritikusai által választott műfajok és a szerzői névhasználat kapcsolatát járom körül.

In: Hites, Sándor; Rózsafalvi, Zsuzsanna; Somorjai, Szabolcs (szerk.) Az irodalom-üzlet: Vállalkozás és kultúra a könyvkiadásban Budapest, Magyarország: Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) (2023) 293 p. pp. 24-51. , 28 p., 2023

1869-ben A Magyar Tudományos Akadémia alapszabályai alapján a tudós társaság fő célja a „tudo... more 1869-ben A Magyar Tudományos Akadémia alapszabályai alapján a tudós társaság fő célja a „tudomány és szépirodalom mivelése és terjesztése” volt, melyben – igazodva a testület hagyományaihoz – kiemelt szerepet szántak a magyar nyelven írt tudományos munkák kiadásának, a külföldi művek fordításának, illetve a szerzők jutalmak általi ösztönzésének is. Az akadémiai könyvkiadás rendszere azonban az 1860-as években közel sem működött azon a szinten, amelyen a vállalt cél minden igényt kielégítően megvalósulhatott volna. Tanulmányomban egyrészt azt mutatom be, hogy 1862 és 1872 között Csengery Antal a Magyar Tudományos Akadémia jegyzőjeként, majd másodelnökeként milyen reformokat terjesztett be a testület könyvkiadási gyakorlatának rendezésére. Másrészt azt elemzem, hogy az 1872-ben Csengery vezetésével létrejövő új, az Akadémia tudományos ismeretterjesztési céljainak hatékony koordinálását megvalósítani kész testület, a Könyvkiadó Bizottság milyen célképzetek mentén szerveződött és működött, milyen kiadványpolitikát folytatott, illetve milyen kihívásokkal kellett szembenéznie fennállásának első, 1872–1880 közötti időszakában.

The study shows how the scientific dissemination activities of the Hungarian Academy of Sciences were institutionalized in the second half of the 19th century, and what role Antal Csengery, the vice-president of the Academy, played in its development.

Nemzeti színháztörténet 1948-1996: Előadásrekonstrukciók, szerk. Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád, 2022

Sinkovits Imre robosztus Mózese generációkon átívelő képpel ajándékozta meg színháztörténetünket.... more Sinkovits Imre robosztus Mózese generációkon átívelő képpel ajándékozta meg színháztörténetünket. A szabadságról szóló Madách-dráma nemzeti színházi bemutatójának kiemelkedő jelentőséget adott az a tény, hogy jó tíz évvel az 1956-os események után került színre, az eseményekben érintett Sinkovits főszereplésével. Miközben a színre vitel engedett a politikai elvárásoknak az áthallások és az aktualizálhatóság csökkentésével, a színész feltételezhetően a hatalom által ellenőrzött térben kapott lehetőséget arra, hogy a hit és a hűség nemzetmegtartó erejéről szóló híres gondolatokat közvetítse. Noha az átdolgozás a 20. század végi színház számára is életképessé tette a drámát, színházi emlékezetünk mégsem azt, inkább Sinkovits legendás alakformálását tartja életben.

Nemzeti színháztörténet 1948-1996: Előadásrekonstrukciók, szerk. Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád, 2022

Vörösmarty ritkán játszott drámáját shakespeare-i ihletettségű előadásban hozta ki a Nemzeti, a H... more Vörösmarty ritkán játszott drámáját shakespeare-i ihletettségű előadásban hozta ki a Nemzeti, a Hevesi Sándor téri épületben tartott első bemutatóként. A szöveget jelentős mértékben átdolgozták, ami éles vitát váltott ki, a rendezéssel azonban elégedett volt a kritika. A színre vitel beágyazódott abba a szocialista történelemszemlélet sugallta „demitizálási” folyamatba, amely – a korabeli szakírás szerint – a történelmi film esetében már végbement, s ilyenformán hosszú évekig helyet követelt magának a repertoáron.

Újjáépítés és államosítás: Tanulmánykötet a kultúra államosításának kezdeti éveiről, szerk. Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella és Ring Orsolya, 2020

Az államosítás a magyar irodalmi hagyomány kánonszerzőit már korán elérte, hiszen a színházi gyak... more Az államosítás a magyar irodalmi hagyomány kánonszerzőit már korán elérte, hiszen a színházi gyakorlat éppen a médiumváltásból következő adaptációt használta fel ideológiai átalakulásának jelzésére. Mikszáth Szelistyei asszonyok című kisregénye operettlibrettóként sikeresen kapcsolta a magyar történelmi múlt legendás királyát a jelen, a szovjet éra hatalomgyakorlási protokolljához.

Valós térben - Az online térért : Networkshop 31: országos konferencia. 2022. április 20–22. Debreceni Egyetem., 2022

In our study, we show how Transkribus has been used on a multi-author textncorpus to create a HTR... more In our study, we show how Transkribus has been used on a multi-author textncorpus to create a HTR model that can process documents from the office of Arany efficiently. The test results so far are encouraging, and allow the features of model creation to be applied to other archives. To do this, it is worth creating HTR models based on one or two dominant handwritings first, and then other handwritings can be added to increase
efficiency.

Tanulmányunkban azt mutattuk be, hogy miként sikerült egy egyre bővülő és több szerzői kéztől származó szövegkorpuszon betanítani a Transkribust és létrehozni egy olyan HTRmodellt, amely hatékonyan tudja kezelni a hivatali iratokat. Az eddigi teszteredmények bizakodásra adnak okot, és valószínűleg lehetővé teszik, hogy a modellalkotás sajátosságait más hasonló archívumok esetében is alkalmazni lehessen. Ehhez először is érdemes olyan modelleket létrehozni, amelyek egy-két meghatározó kézen alapulnak, majd újabb kezek hozzáadásával a hatékonyság tovább növelhető.

In Műfordítás és más extrém sportok: Írások Kappanyos András 60. születésnapjára, szerk. Földes Györgyi, Major Ágnes, Szénási Zoltán, 385-395,Budapest: reciti., 2022

A Hölgyjutalom történetével arra a folyamatra mutatok rá, hogy az Akadémia jutalmazási rendszere ... more A Hölgyjutalom történetével arra a folyamatra mutatok rá, hogy az Akadémia jutalmazási rendszere az 1860–70-es években már nem képes kielégíteni az ismeretterjesztés igényeit. A Magyar Hölgyek díja mint jutalomtétel a tudós társaság újraindulásával, a Lord Henry Brougham-féle Society for the Difussion of Useful Knowledge tudománynépszerűsítő törekvéseit példaként követve a hazai filantróp arisztokrata honleányok, illetve a testület tudósainak összefogásával valósult meg. Az MTA komolyan foglalkozott a díjjal, és igyekezett hatékonyabbá tenni a működését, de erőfeszítéseik ellenére a testület arra kényszerült, hogy a jutalmazási rendszer avítt struktúrái helyett új intézményeket – a Könyvkiadó Bizottságot és a Könyvkiadó Vállalatot – hozzanak létre, melyek átgondoltabb szervezettel és önálló költségvetéssel biztosítani tudták az ismeretterjesztő könyvek hazai kiadását.

doktori értekezés, Miskolci Egyetem, Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2018

Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a proces... more Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a process that took place from the last third of the 18th century until the 1830s. I associate the last phase of the institutionalisation of criticism with Kritikai Lapok, a periodical edited by József Bajza, as this was the first Hungarian medium which defined itself before the readers of that period by promoting panopticism in the Foucaultian sense. This long period was characterised by several debates discussing the role and purposes of the literary institution of criticism. In addition to the practice of criticism that evolved between the 1810s and the 1830s, a series of succinct theoretical works appeared with the primary aim of clarifying the issues related to review writing. One of these issues – pseudonymisation of the critic – was identified by an author under the alias ∆ (Sámuel Prepeliczay) in his article of 1823, where he considered anonymity as a key problem, which – in his opinion – could resolve the debates of the era in the field of review.

During the subject period, criticism was considered to be a controversial genre, despite
the fact that there was a declared consent among the thinkers of the era that its primary purpose was to educate writers and readers alike, while its trendsetting, archiving, canonising functions, or those intended to introduce the nation’s cultural products and build careers could not be neglected, either. A critical approach associated with criticism, however, had brought revulsion in the minds of certain members of recipient communities, thus making it unpopular and disapproved. These tendencies urged critics to present their views through various uses of pseudonymisation on the platforms available to them. The great potential in pseudonymisation opened up a world of possibilities for critics, who had hardly had any room for manoeuvre until then. Given this phenomenon, I am focusing on the possibilities of manoeuvre offered to critics when publishing under a pseudonym, and their judgement by the recipient communities of that period. Based on the foregoing, publishing under a pseudonym can also be interpreted as a means to exploit opportunities of critical expression, while analysing this practice will unveil the relation between the values of literature and criticism of the period in question as well as their status, phases of their institutionalisation, let alone uninstitutionalisation, relations of power and interests in the world of literature as well as the endeavours of critics to build their careers. It is foreseeable that understanding the relation between pseudonymisation and criticism itself may modulate our perception of the mindset of Hungarian literary criticism as presented in the relevant literature, and it can highlight the process of institutionalisation from a new perspective.

A hazai nyilvános kritika meghonosodása és intézményesülése egy a 18. század utolsó harmadától az 1830-as évekig tartó folyamat eredménye. A recenzió intézményesülésének utolsó fázisát a Bajza József által szerkesztett Kritikai Lapokhoz kötöm, mivel ez volt az első olyan hazai sajtótermék, amely a foucault-i értelemben vett panoptizmus igényével lépett fel a korabeli nyilvánosságban. Ezt a hosszú időszakot számos vita kísérte, amely a kritika irodalmi intézménynek szerepét és célját érintette. Az 1810-es évektől kezdve az 1830-as évekig kialakuló kritikai gyakorlat mellett összegző igényű elméleti írások sora jelent meg, amelyek elsődleges célja a recenzióírás kérdéseinek tisztázása volt. Ezek közül a kritikusi névhasználat kérdésére hívja fel a figyelmet a ∆ áljelű szerző (Prepeliczay Sámuel) az 1823-as cikkében, amelyben a szerző a névtelenséget olyan kulcsfontosságú problémaként érzékelte, amely – véleménye szerint – megoldást kínálhat a recenzióról szóló korabeli vitás kérdésekre.

A kritika az általam vizsgált korszakban vitatott műfajnak számított, annak ellenére, hogy a korabeli értelmezők körében az a deklarált konszenzus uralkodott, hogy a műfaj elsődleges feladata az írók és az olvasók tanítása, amely mellett jelentősnek tekinthetők a recenzió ízlésnemesítő, archiváló, kanonizáló, a nemzet kulturális termékeinek megismertetését szolgáló illetve karrierépítő funkciói is. A kritikai beszédmódhoz kapcsolódó bíráló stílus azonban az értelmezőközösségek egy részéből visszatetszést váltott ki, ami a kritika népszerűtlenségéhez és elítéléséhez vezetett. Mindez arra sarkallta a kritikusokat, hogy kijelentéseiket a rendelkezésükre álló fórumokon különböző szerzői névhasználati gyakorlatok segítségével tegyék meg. A kritikusi névhasználat adta változatos lehetőségek kiszélesítették a korabeli recenzens számára adott, szűk játékteret. Ezt a jelenséget figyelembe véve dolgozatomban arra helyezem a hangsúlyt, hogy a szerzői névhasználat milyen mozgási lehetőségeket biztosított a recenzens számára, és ezeket a manővereket hogyan ítélték meg a korabeli értelmezőközösségek. Ezek alapján a névhasználatot a kritikusi beszédlehetőség kihasználásának eszközeként is lehet értelmezni, ugyanakkor a gyakorlat elemzése rálátást enged az irodalom és a kritika korabeli értékviszonyaira, státuszára, intézményesülésének vagy éppen intézménytelenedésének fokozataira, a literatúra világának hatalmi és érdekviszonyaira valamint a recenzensek karrierépítési törekvéseire. Ezek alapján sejthető, hogy a szerzői névhasználat és a recenzió kapcsolatának megértése árnyalhatja a hazai irodalomkritikai gondolkodásról alkotott, a szakirodalomban rögzült képünket, és egy új nézőpontból világíthat rá a bírálat intézményesülésének folyamatára.

In Irodalomtörténet, tudománytörténet, eszmetörténet, szerkesztette Papp Ingrid, 273-289. Rekonf 7. Budapest: reciti., 2020

Tanulmányomban egy kritikatörténeti probléma vizsgálatával szeretnék adózni Tarnai Andor emlékéne... more Tanulmányomban egy kritikatörténeti probléma vizsgálatával szeretnék adózni Tarnai Andor emlékének. A szerző kilépése az irodalmi életbe már az antikvitásban foglalkoztatta az írókat. Horatius, aki nagy hatást gyakorolt a klasszikus századforduló magyar irodalmára, úgy vélte, hogy a publikálás előtt nyugodtan lehet, sőt ajánlott is változtatni az íráson; illetve a formálódó mű értő szemeknek való megmutatása segíthet abban, hogy a szerző vállalható alkotással lépjen ki az irodalmi nyilvánosságba. A klasszikus századforduló előtt a művek következmények nélküli tökéletesítésére elsősorban az írói műhelymunka kínált lehetőséget, amibe csak a szerző által korlátozott közösség szólhatott bele. A nyomtatás második forradalma és a folyóiratok elterjedése lehetővé tette, hogy a nyilvánosságban a szerzők változatos névhasználattal közöljék műveiket, ami oda vezetett, hogy az alkotók a közösséget, illetve a kritikát is bevonhatták írásaik formálásának folyamatába. Az alakuló művekről hozott bírálatok lehetővé tették, hogy egy saját névvel vállalt kiadás előtt a fogadtatás visszhangját figyelembe véve az alkotó még változtathasson. Ezzel a gyakorlattal a korabeli értelmezők egy része szerint elkerülhetők voltak a nem megfelelő szövegekkel való fellépésből adódó kellemetlen következmények. Arra teszek kísérletet, hogy két, a klasszikus századforduló különböző időszakából vett eset segítségével bemutassam, hogy miként jelentkezett ez az elképzelés és milyen szerzői, illetve kiadói névhasználati megfontolások kapcsolódtak hozzájuk. Először is báró Ráday I. Gedeon versei kiadására vonatkozó elképzeléseit, illetve szerkesztői, Batsányi János és Kazinczy Ferenc erre érkező reakcióit vizsgálom. Másodszor a Schedel (Toldy) Ferenc és a Bajza József közötti Júliusz-vitát elemzem, melynek apropóját az adta, hogy Toldy Bajza tudta és hozzájárulása nélkül álnéven adta közre verseit.

In: Aranka György és a tudomány megújuló alakzatai, szerk. Biró Annamária és Egyed Emese, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 299-320, 2018

A 18. századtól folyamatosan visszatérő felvetés, hogy a kritikusi beszédpozíciót csakis egy tudó... more A 18. századtól folyamatosan visszatérő felvetés, hogy a kritikusi beszédpozíciót csakis egy tudós társaságnak van joga betölteni. Ez a kérdés akkor is felmerült, amikor a 19. század első évtizedeiben a korabeli teoretikusok a recenzió státuszát igyekeztek tisztázni. Ennek során központi kérdéssé vált a beszédpozíció megszerzésének problémája, melyhez szorosan hozzákapcsolódott a recenzens által használt név is. A korabeli kritikai gyakorlat során a recenzensek előszeretettel rejtették el nevüket vagy használtak álnevet. A név elrejtése alapvetően gyanakvóvá tette az olvasókat a kritikákban található kijelentések igazságtartalmával kapcsolatban. A változatos szerzői névhasználat azonban személysértő megjegyzések közzétételének lehetőségét biztosította a recenzens számára, ami a bírálatokkal szembeni ellenérzésekhez vezetett. Ennek a problémának az áthidalására kínált megoldást a kritikát kizárólagosan gyakorló, ítéleteit saját nevével vállaló tudós társaság intézménye. Tanulmányomban először azt vizsgálom, hogy miképpen jelent meg ez a gondolat Füredi Vida A’ Recensiókról című 1817-ben, a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányában. Másodszor arra keresem a választ, hogy Füredi koncepciója hogyan valósult meg a Magyar Tudós Társaság bírálati gyakorlatában.

Irodalmi Szemle, 2020

A Figyelmező 1837. november 14-i számában Bajza József Névbitorlás címmel a következő szerkesztői... more A Figyelmező 1837. november 14-i számában Bajza József Névbitorlás címmel a következő szerkesztői jegyzettel vezeti fel a laphoz érkezett megkeresést: "»A' hűség« »Holdhoz« »Mellyik jobb?« czímű versezetek' (l. Aurora 1836, 1837) irója, kit személyesen ismerek, kijelenté előttem, hogy az 1838. Emlényben Holló név alatt kijött Rajasthani leány nem az ő munkája 's egyszersmind kért, hogy nyilatkozását bocsássam közre, mit tenni annyival inkább kötelességemnek ismerek, mert a' kérdéses név tudtomra legelőszőr az Aurórában 's az által használtatott, ki a' következő nyilatkozást teszi. " Bajza ezt követően közreadta Vörösmarty Névbitorlás című cikkét. Az Aurora-kör tagjai számára a problémát az jelentette, hogy ugyanazt az álnevet vette fel Kunoss Endre, az ifjabb írónemzedék egyik tagja az 1837-re kiadott Emlényben. A korabeli magyar irodalmi nyilvánosságban a Holló pszeudonima egyszerre két referencialitással rendelkezett, ami az Aurora-körben plágiumként értelmeződött. Tanulmányomban a Bajza közvetítésével Vörösmarty és Kunoss között zajló vitát vizsgálom, mely rámutat arra, hogy nemcsak egyes szövegek átvételének ténye vagy vélelme alapozhatja meg a plágiumvádat, hanem akár egy szerzői név eltulajdonítása is. Az eset vizsgálata egyrészt árnyalja a szerzői nevek és a plágiumvádak kapcsolatát, másrészt rámutat az Aurora-körhöz kapcsolódó szerzői névhasználati elképzelésekre, melyeknek egyszerre voltak jogi, gazda-sági, esztétikai és etikai kérdései. Vörösmarty és íróbarátai kiemelt szerepet szántak a neveknek az írói imázsformálás és karrierépítés területén. Véleményem szerint a szakirodalomban kevesebb figyelmet kapó összetűzés elemzésével árnyaltabbá tehető a hazai szerzői jogi viták története.

In: Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, szerk. Török Zsuzsa, Budapest, reciti, 31-46 (Reciti konferenciakötetek 4), 2019.

A Tudományos Gyűjtemény 1822-ben közölte Takáts Éva Sebestyén Gábor vígjátékairól szóló recenziój... more A Tudományos Gyűjtemény 1822-ben közölte Takáts Éva Sebestyén Gábor vígjátékairól szóló recenzióját. A női névvel aláírt éles kritika hosszú vitát generált a korabeli nyilvánosságban, ahol a szerző névhasználata és személye egyaránt kiemelt szerepet játszott. A bíráló neve ugyanis a kritikusi beszédpozíció elfoglalásának egyik problematikus kérdéseként jelent meg a 19. század első évtizedeinek magyar irodalmában. Ekkoriban a beszédpozíció megszerzésére több, a szerzői névvel összefüggő alternatíva állt rendelkezésre, de e változatok nem taglalták azt a kérdést, hogy a megnyilatkozás jogát elnyerheti-e egyáltalán egy női néven író kritikusnő. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy egy nő elfoglalhatta-e egyáltalán a kritikusi pozíciót, és ezzel kapcsolatosan milyen vélemények fogalmazódtak meg a nyilvánosságban. A női recenzenst érintő álláspontok kapcsán egyrészt azt vizsgálom, hogy a vita hozzászólói milyen névhasználati megfontolásokat alkalmaztak, amikor Takáts megállapításaira reagáltak, másrészt pedig hogy nőként meddig lehetett a recenzensi beszédpozíciót megtartani, és ezt mennyire befolyásolta a társadalmi és irodalmi kapcsolatrendszer. A szerzői névhasználat mellett figyelembe veszem a vita során használt nyilvánosság médiumait: a vitaszövegek hordozóiból (levél, nyomtatott kritika, könyv) és hozzáférhetőségükből ugyanis következtetni lehet a női kritikus elfogadottságára is.

Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica, 2019

Füredi Vida 1818-ban, a Tudományos Gyűjteményben megjelent A' Recensiókról című cikkében a követk... more Füredi Vida 1818-ban, a Tudományos Gyűjteményben megjelent A' Recensiókról című cikkében a következőképpen ítéli el a korabeli hazai és külföldi recenziós gyakorlatot: "[k]i olvashattya undorodás nélkül Voltairenek antricensiójit […]. Így nálunk ki javallya a' Mondolatnak, tzimképét, az Antimondolatot, a' Tükrötskét, a' Morális Katekizmusnak recensiójára adott immoralis feleletet? Éppen nem lehet tsodálni, hogy némelly jeles Írók, kiket a' természet a' közjónak gyarapítására formált, a' literatori körből kiállanak; mert ugyan kinek is legyen kedve a' dertze közé keveredni?" Füredi megidézi mind Voltaire Fréronnal szembeni névtelen írásokban zajló vitáját, mind a hazai, többnyire szintén anonim, általa gúnyiratként értelmezett recenziós gyakorlatot, amelynek következménye, hogy az írókat eltántorítják az alkotástól, ami veszélyt jelent a hazai literatúrára. Az említett szövegek különböző műfajúak, mivel szatírát, paszkvillust és recenziót egyaránt találunk közöttük, de Füredi elsődlegesen a hazai paszkvillusként értendő kritika negatív, tartós és éles hangvételű vitákat generáló, névtelen példáit sorolta fel. A listázott hazai szövegek és a rájuk érkezett dühös feleletek egytől-egyig a cikkét megelőző öt év terméséből származtak, így Füredinél ezek egyaránt a kontrollálatlan recenzió jelenségét példázták. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a Füredi említette szövegekben hogyan valósult meg a hatalmaskodás, és ebben milyen szerepe volt a szerzői névhasználatnak, valamint a szerzői nevekkel való különböző műveleteknek. Egyáltalán mivel szolgáltak rá arra, hogy Füredi ekkora vehemenciával keljen ki ellenük? Vizsgálatomba azokat a forrásokat vonom be, melyeket Füredi közvetlenül hivatkozott a fentebbi idézetében, illetve melyeket feltétlenül fontosnak tartottam a szövegek keletkezésének és kortárs fogadatásának árnyalásához, viszont nem tekintem át a szövegek által kiváltott viták teljes korpuszát.

Irodalomtörténeti Közlemények, 2017

A nyilvános kritika meghonosodása a 18. század közepétől az 1830-as évekig tartó folyamat eredmén... more A nyilvános kritika meghonosodása a 18. század közepétől az 1830-as évekig tartó folyamat eredménye, amelynek utolsó fázisa a Kritikai Lapokhoz köthető. Ezt az időszakot számos vita kísérte, amely ennek az irodalmi intézménynek a szerepét és a célját érintette. Az 1810-es évektől kezdve az 1830-as évekig a kialakuló kritikai gyakorlat mellett összegző igényű elméleti írások sora jelent meg, amelyek elsődleges célja a recenzióírás státusának tisztázása volt. Ezek közül több alapvetően foglalkozik a kritikus névtelenségével mint kulcsfontosságú problémával. Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a szerzői névhasználat milyen megoldásokat kínálhatott a recenzió státuszáról szóló vitás kérdésekre.

Déri, Eszter; Dóbék, Ágnes; Görög, Dániel; Markó, Anita; Maróthy, Szilvia (szerk.) Az ember – kultúrtörténeti és poétikai megközelítésben : Fiatalok konferenciája 2016 Budapest, Magyarország : Reciti Kiadó, (2017) pp. 205-219. , 15 p., 2017

Orczy Lőrinc mint szerző a 18. század kiemelkedő, de a nyomtatott irodalmi nyilvánosságtól az iro... more Orczy Lőrinc mint szerző a 18. század kiemelkedő, de a nyomtatott irodalmi nyilvánosságtól az irodalom alacsony társadalmi megítélése és a műveit elutasító kritikai észrevételek miatt ódzkodó, rejtőzködésre hajló költője volt, aki csakis szűk körben kívánt poétaként ismertté válni. Fiatalabb pályatársai azonban vagy baráti jóindulatból, mint Barcsay Ábrahám, vagy azért, hogy művelődési programjuk előképét mutassák fel benne, mint Bessenyei György, a nyilvánosság felé terelték. Ebben a legtöbb eredményt Révai Miklósnak sikerült felmutatnia. Orczy a nyomtatott nyilvánosság vállalása ellenére sem hagyta a piarista szerzetesnek, hogy feltüntesse nevét kötetei címlapján. A kötetek belsejében viszont számos olyan utalást találhatunk, melyek felfedik a szerző kilétét. Ennek oka az lehetett, hogy a báró a mű létrehozásában csakis közreműködő társként tudta elfogadni magát, aki kiadójával együtt osztozik a szerzői felelősségen.

This paper examines what role the use of names played in the author’s careerbuilding strategy in the 18ᵗʰ century Hungarian literature. Baron Lőrinc Orczy, who was an aristocrat, a general and a talented poet of the era, avoided publishing his literary works under his own name. He feared that any public critical approach to his poetry would rather endanger than foster his well-earned social status and that is why he refused to allow his friends to publish his poems with his own name on the title page. In contrast with Orczy’s considerations, younger poets such as Ábrahám Barcsay, György Bessenyei and Miklós Révai thought that literary publicity and the use of the author’s real name on his publications were important to literary career-building, institutionalization of literature, and the Language Reform. Especially Révai considered the use of pen-name important as he was a low-born Piarist father. Both authorial concepts were manifested in Orczy’s volumes. Orczy’s poems had been published without his name by Révai, while the Piarist father presented himself as the editor and publisher of the volumes. Even so, we can find references to Orczy’s authorship in these volumes. It can be understood as a move of Orczy to share some of the author’s responsibility with the editor.

Irodalmi Szemle, 2017

Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam Kölcsey Ferenc ismeretelméleti gondolkodásm... more Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam Kölcsey Ferenc ismeretelméleti gondolkodásmódjának és szerzői névhasználatának összefüggéseit.

Bartók Boglárka, Major Ágnes; Schäffer Anett, szerk. (Kon)Textus, Pro Scientia Füzetek 5. Miskolc: Könyvműhely.hu, 2017, 9–17., 2017

Dolgozatom célja felvázolni egy olyan elméleti keretet, ami hozzásegíthet a szerzői névhasználat ... more Dolgozatom célja felvázolni egy olyan elméleti keretet, ami hozzásegíthet a szerzői névhasználat jelenségeinek vizsgálatához a 18. század utolsó és a 19. század első évtizedeinek magyar irodalmában. Ennek érdekében áttekintem azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek segíthetnek a korabeli szerzői névhasználati normák értelmezésében. Mindezzel célom vizsgálataim megalapozása, amivel egy új látószögből tekinthetünk a korabeli irodalmi és kritikai folyamatokra.

Fekete, Norbert; Porkoláb, Tibor; Rostás, Édua (szerk.) Műhelyszeminárium : A hatvanéves Gyapay László köszöntése Miskolc, Magyarország : Bíbor Kiadó, (2016) pp. 11-24., 2016

Tanulmányomban Szemere Pálhoz kötődő olyan szerzői névhasználati jelenségeket vizsgálok, ahol a s... more Tanulmányomban Szemere Pálhoz kötődő olyan szerzői névhasználati jelenségeket vizsgálok, ahol a szerző nem törekedett inkognitója fenntartására, hanem sokkal inkább irodalmi játékként tekintett az álnevek alkalmazására. Szemere a névjátékkal ugyanis lehetőséget teremtett arra, hogy megképezzen, illetve elkülöníthessen egymástól különböző szerzői azonosítással ellátott irodalmi és kritikai
diskurzusokat.

Palócföld, 2015

A 18-19. századi magyarországi kritikusok önvédelemből és elveik közlésének érdekében folyamatosa... more A 18-19. századi magyarországi kritikusok önvédelemből és elveik közlésének érdekében folyamatosan keresték a megfelelő műfaji és szerzői névhasználati kereteket a recenzensi megszólalásra. Dolgozatomban a korszak kritikusai által választott műfajok és a szerzői névhasználat kapcsolatát járom körül.

doktori értekezés, Miskolci Egyetem, Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2018

Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a proces... more Establishment and institutionalisation of public criticism in Hungary were the result of a process that took place from the last third of the 18th century until the 1830s. I associate the last phase of the institutionalisation of criticism with Kritikai Lapok, a periodical edited by József Bajza, as this was the first Hungarian medium which defined itself before the readers of that period by promoting panopticism in the Foucaultian sense. This long period was characterised by several debates discussing the role and purposes of the literary institution of criticism. In addition to the practice of criticism that evolved between the 1810s and the 1830s, a series of succinct theoretical works appeared with the primary aim of clarifying the issues related to review writing. One of these issues – pseudonymisation of the critic – was identified by an author under the alias ∆ (Sámuel Prepeliczay) in his article of 1823, where he considered anonymity as a key problem, which – in his opinion – could resolve the debates of the era in the field of review.

During the subject period, criticism was considered to be a controversial genre, despite the fact that there was a declared consent among the thinkers of the era that its primary purpose was to educate writers and readers alike, while its trendsetting, archiving, canonising functions, or those intended to introduce the nation’s cultural products and build careers could not be neglected, either. A critical approach associated with criticism, however, had brought revulsion in the minds of certain members of recipient communities, thus making it unpopular and disapproved. These tendencies urged critics to present their views through various uses of pseudonymisation on the platforms available to them. The great potential in pseudonymisation opened up a world of possibilities for critics, who had hardly had any room for manoeuvre until then. Given this phenomenon, I am focusing on the possibilities of manoeuvre offered to critics when publishing under a pseudonym, and their judgement by the recipient communities of that period. Based on the foregoing, publishing under a pseudonym can also be interpreted as a means to exploit opportunities of critical expression, while analysing this practice will unveil the relation between the values of literature and criticism of the period in question as well as their status, phases of their institutionalisation, let alone uninstitutionalisation, relations of power and interests in the world of literature as well as the endeavours of critics to build their careers. It is foreseeable that understanding the relation between pseudonymisation and criticism itself may modulate our perception of the mindset of Hungarian literary criticism as presented in the relevant literature, and it can highlight the process of institutionalisation from a new perspective.

A hazai nyilvános kritika meghonosodása és intézményesülése egy a 18. század utolsó harmadától az 1830-as évekig tartó folyamat eredménye. A recenzió intézményesülésének utolsó fázisát a Bajza József által szerkesztett Kritikai Lapokhoz kötöm, mivel ez volt az első olyan hazai sajtótermék, amely a foucault-i értelemben vett panoptizmus igényével lépett fel a korabeli nyilvánosságban. Ezt a hosszú időszakot számos vita kísérte, amely a kritika irodalmi intézménynek szerepét és célját érintette. Az 1810-es évektől kezdve az 1830-as évekig kialakuló kritikai gyakorlat mellett összegző igényű elméleti írások sora jelent meg, amelyek elsődleges célja a recenzióírás kérdéseinek tisztázása volt. Ezek közül a kritikusi névhasználat kérdésére hívja fel a figyelmet a ∆ áljelű szerző (Prepeliczay Sámuel) az 1823-as cikkében, amelyben a szerző a névtelenséget olyan kulcsfontosságú problémaként érzékelte, amely – véleménye szerint – megoldást kínálhat a recenzióról szóló korabeli vitás kérdésekre.

A kritika az általam vizsgált korszakban vitatott műfajnak számított, annak ellenére, hogy a korabeli értelmezők körében az a deklarált konszenzus uralkodott, hogy a műfaj elsődleges feladata az írók és az olvasók tanítása, amely mellett jelentősnek tekinthetők a recenzió ízlésnemesítő, archiváló, kanonizáló, a nemzet kulturális termékeinek megismertetését szolgáló illetve karrierépítő funkciói is. A kritikai beszédmódhoz kapcsolódó bíráló stílus azonban az értelmezőközösségek egy részéből visszatetszést váltott ki, ami a kritika népszerűtlenségéhez és elítéléséhez vezetett. Mindez arra sarkallta a kritikusokat, hogy kijelentéseiket a rendelkezésükre álló fórumokon különböző szerzői névhasználati gyakorlatok segítségével tegyék meg. A kritikusi névhasználat adta változatos lehetőségek kiszélesítették a korabeli recenzens számára adott, szűk játékteret. Ezt a jelenséget figyelembe véve dolgozatomban arra helyezem a hangsúlyt, hogy a szerzői névhasználat milyen mozgási lehetőségeket biztosított a recenzens számára, és ezeket a manővereket hogyan ítélték meg a korabeli értelmezőközösségek. Ezek alapján a névhasználatot a kritikusi beszédlehetőség kihasználásának eszközeként is lehet értelmezni, ugyanakkor a gyakorlat elemzése rálátást enged az irodalom és a kritika korabeli értékviszonyaira, státuszára, intézményesülésének vagy éppen intézménytelenedésének fokozataira, a literatúra világának hatalmi és érdekviszonyaira valamint a recenzensek karrierépítési törekvéseire. Ezek alapján sejthető, hogy a szerzői névhasználat és a recenzió kapcsolatának megértése árnyalhatja a hazai irodalomkritikai
gondolkodásról alkotott, a szakirodalomban rögzült képünket, és egy új nézőpontból világíthat rá a bírálat intézményesülésének folyamatára.

A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának volt és jelenlegi hallgatóinak köszöntő ... more A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának volt és jelenlegi hallgatóinak köszöntő tanulmányai a hatvanéves Gyapay László számára.