Budapesti k�pek (original) (raw)

Írjon nekem! Please contact us!
Wotan Doctor
(+36) 30 241 85 64

Óbuda-Kiscell

E sorok írója nem tagadja, hogy Óbuda fontos szerepet játszott életében. Itt töltötte gyermekéveit, itt tanulta meg a betűvetést. Eltéphetetlen személyes kötelékek fűzik e városrészhez, ezért nem írhat elfogultság nélkül Kiscellről.

Aki az Árpád-hídon át érkezik Pest felől, végignézheti, ahogy a budai oldal felé közeledve mindjobban kibontakozik előtte Óbuda panorámája és a hegyoldalban álló Schmidt-kastély (mely ma a Kiscelli Múzeum). Régebben ez még inkább így volt: egészen a hatvanas évek végéig nem takarták el magas panelházak a Hármashatár-hegy csoportjának látképét. Akkor még jobban látszott az óbudai síkság fölé terasz-szerűen magasodó Kiscelli párkánysík. A geológusok szerint a jégkorszakban itt feltörő, bővizű források által lerakott mészkőből jött létre az a lapos plató, amely ma a Hármashatár-hegy csoport legdélibb tagjának, a Mátyás-hegynek keleti lábánál terül el, a Duna szintje fölött 50 méter magasságban. Ezen a teraszon áll az ódon Kiscelli kastély, melynek hatalmas épülettömbje immár kétszáz évnél hosszabb ideje néz szembe a felkelő nappal.

Kiscell története azonban 200 évnél is régebben kezdődött. Az első európai uralkodó, aki a törökökkel megvívott, Nagy Lajos magyar király volt. 1363-ban, a csata előtt a sátorában Szűz Mária képe előtt a földre borulva könyörgött a győzelemért. Ezután a király mély álomba merült, és álmában megjelent előtte Mária, aki megígérte, hogy a magyarokat megsegíti, majd az asztalon levő képét a király mellére helyezte. Ezután megparancsolta, hogy a győzelem után a király zarándokoljon el a Stájerországban levő Mariazell búcsújáróhelyre, és építsen templomot az ottani szerény kápolna helyén. Amikor a király felébredt, megdöbbenve találta a mellén a Mária-képet. A látomásból nagy lelkierőt merítve meg is nyerte a csatát, majd az álombeli parancsnak engedelmeskedve, Marizellben gótikus templomot épített.

I. Lipót császár 1659-ben Óbudát Zichy István (1616-1693) veszprémi és vázsonyi várkapitánynak adta, aki 1676-ban kapott grófi címet. A Zichy család azonban csak 1686-ban, Buda visszavívása és a török kiűzése után telepedhetett le birtokán. 1691-ben, a török végleges kiűzését jelentő zalánkeméni csata után Esterházy Pál nádor 11000 fős zarándokcsapatot vezetett Máriacellbe. Ezen a zarándokúton részt vettek a Zichy grófok is.

1702-ben a két testvér, Zichy László és Péter a máriacelli kegyszobor másolatát kastélyuk kápolnájában helyezte el, előbb azonban a másolatot az eredeti szoborhoz érintették, hogy annak csodatévő erejét átvegye. 1724-ben gróf Zichy Péter külön kápolnát építtetett az Óbuda fölött emelkedő dombon a szent szobornak. A kápolna, melyet a környék németajkú lakossága Klein Mariazell-nek, azaz Kis Máriacellnek nevezett, valahol a mai kiscelli kastélytól északkeletre lehetett.

1726-ban meghalt Zichy Péter, ekkor özvegye, Bercsényi Zsuzsanna a kegyszobrot Zsámbékra vitette. Időközben a szobor híressé vált csodatévő erejéről. Sokan keresték fel és sok imádság talált meghallatásra, ezért az akkori óbudai plébános, Barwick Keresztély kérésére 1733-ban ünnepélyesen visszahozták Óbudára, a kiscelli kápolnába. Abban az időben híresek voltak a Máriacell kegyszobrának eredetihez érintett másolatai, ezek országszerte több példányban is megtalálhatók voltak (napjainkban a celldömölki templomban van egy másolat). Az óbuda-kiscelli Máriát ábrázoló, festett faszobor (a Kiscelli Madonna) kék köpenyes, ülő nőalakot ábrázol, jobb térdén a gyermek Jézussal. Ma is megtekinthető az Árpád-híd budai hídfőjénél levő Szent Péter és Pál templomban.

Az emberek bíztak (és ma is sokan bíznak) a Szűzanya védelmében. A kiscelli szobor egyre népszerűbb lett, híre egyre szélesebb körben elterjedt. Többek között fennmaradt egy mankós asszony csodálatos gyógyulásának említése. 1766 december 20-án Wagner Jakab óbudai cipész fia beleesett egy 8 öl mélységű kútba. Édesanyja ugyanabban a pillanatban a Kiscelli Szűz kegyeibe ajánlotta, és a fiút épségben mentették ki a veszedelemből.

Korábban, a XII. század végén Franciaországban szerzetesrend alakult, amely a szentháromság tiszteletét tartotta legfontosabb feladatának, ezért trinitáriusoknak nevezték őket. Jövedelmük egyharmadát a pogány fogságba esett keresztény rabok kiváltására fordították. A Zichy család két trinitárius kolostort alapított: Kiscellt és a mai Budakeszi közelében álló Makkosmáriát (utóbbinak temploma ma is megvan, szép környezetben fekvő kirándulóhely). Az óbudai trinitárius kolostor alapításáról szóló irat máig fennmaradt. Eszerint 1737-ben kezdtek tárgyalásokat Zichy Péter özvegyével, aki először az óbudai kastélya közelében levő romtemplomot akarta a trinitáriusoknak adni. A szerzetesek azonban a nagy tömegeket vonzó kiscelli kápolnát szerették volna megszerezni, mert a fogolykiváltáshoz szükséges pénzt könnyebben össze lehetett szedni a nagy forgalmú és híres zarándokhelyen. Végül 1738-ban aláírták az alapítási okmányokat, és az özvegy a kiscelli dombon álló kápolnát a trinitárius rendnek adta.

1738-ban pestis pusztított Óbudán, amely a lakosság felét kiirtotta. A járvány elmúltával, 1740-ben Szentháromság-szobrot építettek, amely ma (ismét) eredeti helyén látható, az Árpád-híd mellett. Ennek az emlékműnek érdekessége a nyugati alépítményen álló szerzetes figura, aki könyvvel a kezében Kiscell felé néz: ő valószínűleg a fogolykiváltó rend egyik alapítója. A pestis elülte után, 1741-ben létrejött az özvegy és a trinitáriusok között az egyezség arról, hogy az új kolostor és templom a kiscelli kápolna mellett, a hegyoldalon épülhessen fel. 1743-ban kijelölték a telket, és ünnepélyes külsőségek között négy határkövet helyeztek el. A terveket Johann Entzenhoffer bécsi építész készítette el, majd 1745 augusztus 12-én tették le a kolostorépület alapkövét. Ezzel kezdődött a ma látható épület története.

Az építkezést 1747-ig Mayerhoffer Ádám, majd az ő halála után Schaden János Mihály irányította. 1748-ban a szerzetesek beköltöztek a kolostor nyugati szárnyába. A templom alapkövét 1747 augusztus 27-én tették le. A templom építésére vonatkozó adatok 1753-ig vannak meg, valószínű, hogy az építkezést 1758-ban fejezték be. A szobrok és faragványok a híres barokk művész, Bebó Károly alkotásai (ma utca viseli a nevét Békásmegyeren), míg a képek festői közül Franz Anton Maulbertsch, Johann Gfall és Schervitz Mátyás nevét ismerjük.

1783-ban II. József feloszlatta a trinitárius szerzetesrendet, mondván, hogy a pénzt kiviszik az országból, a pogányokat gazdagítják, és tovább ösztönzik őket a keresztények foglyulejtésére, továbbá sok hasznavehetetlen embert is kiszabadítanak a fogságból. A templom pompás barokk berendezési tárgyait 1785 áprilisában potom pénzért elárverezték. A Maulbertsch-kép (Szent József halála) ma a Magyar Nemzeti Galériában látható. A Nepomuki Szent Jánost ábrázoló festmény a budaörsi templomba került (ma is ott van). A szószék Solymárra, az orgona Jászárokszállásra, a padok egy része Jászberénybe került, ezek ma is megvannak. Sok berendezési tárgy sorsa azonban ma már ismeretlen. A jogászok és pereskedők védőszentjét, Szent Ivót ábrázoló képet az óbudai Szent Péter és Pál plébániatemplomnak ajándékozta a vevő, Lachner Gáspár kántor. Ezt a szép barokk festményt 2004-ben, a kiscelli zarándokhely emlékkiállítása alkalmából visszavitték a mai kiscelli romtemplomba, ahol csaknem 220 év után újra eredeti helyén lehetett megtekinteni. Nevezetessége az, hogy Magyarországon ez az egyetlen kép, amely Szent Ivót ábrázolja.

A szerzetesrend feloszlatása után az épület kincstári tulajdonba került. A templomrész tornyait elbontották, ma ezeknek csak két kiugró négyszög sejtteti a helyét, homlokzatán azzal a két boltíves fülkével, amelyben egykor a rendalapítók szobrai álltak (ezek egyike azért maradt épen, mert befalazták). A magas belső teret födémek beépítésével emeletekre osztották. Az épület először laktanya, majd kiöregedett katonák (hadastyánok) otthona lett. Később katonai kórházzá alakították, majd hosszú időn át katonai raktárként működött.

Az immár csaknem két évszázada álló épületet 1911-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vásárolta meg, aki műhelyeit és mintatermeit helyezte el benne, és ide hozta gazdag érem- bútor- festmény- és régészeti leletgyűjteményét is. Ettől az időtől kezdve említik Schmidt-kastély néven. E sorok írója a fertődi Esterházy-kastélyban látott egy bútort, ami Schmidt Miksa műhelyében készült.

A tulajdonos nagy gondot fordított a szép, romantikus épület megmaradt (csekély számú) művészi értékeinek megőrzésére is: vállalta, hogy az egykori szentély kupoláját díszítő freskót „kegyelettel fenn fogja tartani”. Ugyanakkor díszítő jellegű átalakításokat is végzett: a régi, lebontott bécsi hadügyminisztérium copf stílusú kapuját beépítette az egykori kolostorépület déli oldalába. Aki ma a Kiscelli Múzeum kiállítására kíváncsi, ezen a kapun lép be az udvarról az épületbe.

Schmidt Miksa a környéken szép ősparkot alakított ki (ma Kiscelli Parkerdő), szobrokkal, sétautakkal, balusztrádos korlátokkal. A Bécsi útról a domboldalra felvezető Kiscelli utca jobb oldalán sokáig állt az angyalkás szobrok sora. Ezek mára már eltűntek, pedig a fennmaradt fényképek tanúsága szerint sajátos hangulatot kölcsönöztek az utcának.

A gazdag bútorgyáros barátnőt is tartott. Szeretője az Orfeum táncosnője, Turcsányi Elza volt, aki a kastélyban lakott. Állítólag mindig fehérben kellett járnia, és férfilátogatót csak meghatározott napokon és órában fogadhatott, Schmidt Miksa jelenlétében. A táncosnő gazdag pompában élt, a pesti társaságban Mágnás Elza néven emlegették.

Elzának volt egy szobalánya, Kóbory Rózsi. Ennek a szobalánynak a barátja, Nick Gusztáv igen nagy nyomorban élt, és ez vitte bele abba a szörnyűségbe, ami miatt a kastély később szomorú hírnévre tett szert. A férfi a komorna segítségével megfojtotta és kirabolta Mágnás Elzát, majd egy kosárban a Dunába dobta a holttestet. A halottat azonban a Duna elég hamar kivetette a Margit-hídnál, ahol nagy csődület támadt. A bámészkodók között volt egy újságíró is, aki felismerte és azonosította az elhunyt Mágnás Elzát. A rendőrség gyorsan felgöngyölítette az esetet. A tettes életfogytiglani börtönt kapott, nyomorúságát enyhítő körülménynek tekintették, így elkerülte a halálbüntetést (azon a héten, amikor a gyilkosságot elkövette, mindössze ötször evett). A szobalányt bűnrészesség miatt hosszú börtönre ítélték. Állítólag szabadulása után perecet árult a belvárosban, de senki sem akart tőle vásárolni. Mások szerint egy ártatlan perecárus nénit hoztak kapcsolatba vele, aki emiatt sokat szenvedett.

Elzát az óbudai régi temetőben helyezték örök nyugalomra. Ez a temető egykor a Vörösvári út és a Bécsi út találkozásánál terült el, ma sportpark és a Polaris Csillagvizsgáló áll ezen a helyen. E sorok írója jól emlékszik, hogy 1972-ig még sok régi, omladozó sírt lehetett látni a bokrok között, és a helynek különös varázsa volt, ami a környékbeli gyerekek kedvelt kirándulóhelyévé avatta. Pompás gesztenyefasora ma is látható, még lentről, a Vörösvári útról is.

Schmidt Miksa a kastélyból is jól látható helyre temette szerelmét, és gyakran nézte az ablakból elköltözött kedvese sírját. E sorok írójának nagymamája még látta ezt a sírt.

A helyi legenda szerint Elza szelleme visszajárt a kastélyba, amely ezek után öt év alatt nyolcszor cserélt gazdát, míg végül végrendeletileg a fővárosra szállt. Ennek a híresztelésnek azonban ellentmond az a tény, hogy a kastély 1935-ben, Schmidt Miksa halálának évében, az ő végrendeletével került fővárosi tulajdonba, az örökhagyónak azzal a kikötésével, hogy benne múzeum létesüljön. Így lett 1938 óta a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztálya. Különös érdekessége az a nyomdagép, amelyen 1848 március 15-én a Nemzeti dalt és a 12 pontot kinyomtatták (ma is működőképes).

A második világháború során súlyos károkat szenvedett az egykori templomrész. A több méter vastag falak állva maradtak, azonban a tető teljesen megsemmisült. Ekkor pusztult el az egykori szentély mennyezetét díszítő, Johann Gfall által festett freskó is, az egyetlen műalkotás, ami az évszázadok során eredeti helyén maradt. Állítólag a romos kastélyban még Buda várának eleste után is tartotta magát egy kisebb csapat, szembeszállva a benyomuló szovjet erőkkel. A falak vastagságát tekintve, ez nem is tűnik lehetetlennek.

A háború után a múzeum a régi kolostorépületben újra működni kezdett, a romos templomrész azonban évtizedekig csak állagmegóvást kapott. A beszakadt tető helyén besütött a nap, a párkányokat felverte a gyom, az üres ablakszemeken át látni lehetett a szétrombolt belső részeket.

A kastélyt 1956 viharos napjaiban is erődként használták a szovjetek ellen. A Vörösvári útról orosz harckocsi lőtte az épületet. A helyi legenda szerint egy hadnagy tartott ki itt egy szakasz katonával, akik közül háromnak sikerült megmenekülnie és nyugat felé átlépnie a határt.

E sorok írójának az 50-es évek vége óta vannak személyes emlékei a Schmidt-kastélyról. Gyerekkoromban édesanyámmal és a szomszéd nénivel többször kirándultunk ide. Velünk jöttek a házunkban lakó többi gyerekek is. Az elvadult parkerdő fái között jókat játszottunk, és hangulatos tisztásokon pihentünk ragyogó napsütésben. Pokrócot terítettünk a földre, és azon ülve fogyasztottuk el az elemózsiát.

A 60-as évek elején lőszereket szedtek össze a tűzszerészek a bokrok között. Néhány évvel később, iskolakerülés közben a domboldalban csavarogva, magam is találtam két aknarepeszt, és valószínűleg van ott belőle még ma is. A romos épületet csend és titokzatosság vette körül, környékén a parkerdőt felverte a bozót, a szobrok omladoztak, sokuk ledőlve hevert a földön. A hely, szomorkás hangulata ellenére (vagy talán éppen azért?) különös szépséggel rendelkezett.

Az egész Kiscellt körülvevő titokzatosság természetesen vonzotta a környékbeli srácokat. Ez alól magam se voltam kivétel. A helyi legendák alaposan kiszínezték a valóságot, nagyobb fiúk, sőt, néha a felnőttek meséi lángra gyújtották képzeletünket. Hallani lehetett titokzatos földalatti folyosókról, melyek egyike állítólag a Flórián-térre vezet, és a régi Flórián-mozi (akkor: Felszabadulás Filmszínház) előtti járdán levő fedél alatt volt a kijárata. Mások szerint van olyan folyosó is, ami a Duna alatt átvezet a Margit-szigetre. Azt is mesélték, hogy az alagútban még ma is ott áll egy csontváz, a falnak támaszkodva, és ujján még ott lóg a pisztoly. Egyik barátom nagybátyja (szemmel láthatóan ital hatása alatt) azt mesélte, hogy a háború idején katona volt, és az ostrom alatt bajtársaival bennrekedt a budai várban. Alagúton próbáltak menekülni, két napig ásták át magukat mindenféle omladékokon, míg végül a Schmidt-kastélyban jutottak napvilágra.

Azt ugyan már akkor is sejtettük, hogy a csontváz azzal a pisztollyal esetleg nem igaz, de ezek a mendemondák eléggé felcsigázták érdeklődésünket. Mi kell egy csapat 13-14 éves fiúnak? Egyik osztálytársam elmondta, hogy a bokrok között ismer egy lyukat, ahol be lehet jutni a föld alá, szerinte ez lehet az alagút egyik bejárata. Menjünk el, és derítsük fel! Hamarosan össze is állt a tudományos kutatóexpedíció, voltunk vagy öten.

Ma is pontosan tudom, hol volt az a lyuk. A Kiscelli utca felső végénél, ahol a lépcső felvezet a kastély bejáratát őrző sárkányszoborhoz, a sűrű bozótban, a meredek hegyoldalban hamar rá is találtunk. Egy kb. másfél méter mélységű, kifalazott gödör volt, amelybe beleugrottunk, és valóban, sötétlő alagút vezetett belőle vízszintesen, a hegy irányában. Mennyezete lapos sziklatető volt, a járat elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett ketten-hárman is elférjünk, de nem volt magas, fejünk csaknem elérte a boltozatot. Pinceszagú, hűvös levegő áramlott belőle és a sötétbe vesző folyosó láttán hirtelen eszünkbe jutott a budai vár, a Flórián-tér, no meg a falnak támaszkodó csontváz, ujján a pisztollyal.

Gyertyát gyújtottunk, volt, aki elemlámpát, aztán… aztán indulás. Nem mondom, hogy nem izgultunk, no de ki fordulna innen vissza? A folyosó egyenesen vezetett előre mintegy 20 méternyit, és akkor belefutott egy merőlegesen haladó másik folyosóba. Itt először a jobb oldali irányt választottuk. Ez már alacsonyabb volt és keskeny, csak libasorban tudtunk haladni benne, meg is kellett hajolnunk, különben fejünk a boltozatot érte. Élére rakott téglákból falazott boltív volt a mennyezet, nedves, nyirkos falak között mentünk egyre beljebb. Ide már nem világított el a bejárat fénye, a keskeny, alacsony alagút előttünk is, mögöttünk is sötétbe veszett. A falakon felnagyítva láttunk imbolygó árnyékainkat. Ha megálltunk, hallottuk, hogy egy-egy vízcsepp lehullik a földre. Már nem nagyon zajongtunk, inkább suttogóra fogtuk a beszédet. A folyosó szerfelett kanyargós volt, szinte 3-4 méterenként újabb kanyar következett, hol jobbra, hol balra. Lábunk kőtörmeléken taposott. Aztán egy bal kanyar után a folyosó kiegyenesedve folytatódott tovább. Több kanyar ugyan nem volt, viszont a lábunk alatti törmelékréteg egyre vastagabb, a mennyezet pedig egyre alacsonyabb lett. Egy helyen a boltozatról víz folyt, amely eltűnt a törmelék között, majd egy nagy halom tégla zárta el a további utat: omláshoz értünk, de a kupac tetején egy nyílás látszott, elég nagy ahhoz, hogy egy ember kúszva átférjen rajta. Át is kúsztunk a szűkületen, és néhány méter után egy kis helyiségbe értünk, amelynek a tetejét betonlap fedte. A bejárattól mintegy 150 méternyire lehettünk, becslésünk szerint már a kastély épülete alatt valahol. Itt véget ért az alagút, nem volt folytatása. Vissza kellett mennünk ugyanarra, amerről jöttünk. Mi tagadás, nem is nagyon bántuk.

Visszafelé, a szűkület után, a folyosó bal oldalán egy elfalazott oldalágat vettük észre, amit előbb nem is láttunk. Mi lehet arrafelé? Aztán végre feltűnt a bejáraton bevilágító fény. Megkönnyebbülten másztunk ki a napvilágra, kicsit kifújtuk magunkat, és értékeltük az eredményt.

Pihenő után ismét elindultunk a föld alá, ezúttal a merőleges folyosóban balra fordultunk. Errefelé is keskeny, boltíves alagútban haladtunk, de itt kevesebb volt a törmelék, és nem volt annyi kanyar. Az egész folyosó enyhe ívben jobbra hajolva, kb. 50 méter hosszban vezetett egy falig, ahol meg kellett állnunk. A fal tövében azonban alacsony, boltíves nyílást vettünk észre, amelyen egy ember éppen befért. Bevilágítva azt láttunk, hogy a nyílás mögött egy kút van, amelynek kupolaszerű, boltozatos mennyezete téglákból épült. A kút nem volt mély, talán 5-6 méternyi lehetett. Víz nem volt benne, alján földet, kőtörmeléket és deszkadarabokat láttunk. Innen is vissza kellett mennünk a napvilágra, a már ismert úton.

Ilyen volt az első találkozásom a Schmidt-kastély alatti alagúttal. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy néztünk ki. Ruháinkon a sár mellett gyertyacseppek ékeskedtek (vagy inkább éktelenkedtek), és bár nem szakadt el semmi, de elég rendesen összekentük magunkat. Otthon aztán mindegyikünk megkapta a maga részét, a szülői vérmérséklettől függően (akkor még nem jött ki az Amnesty International egy nyakleves miatt). Én egy-két atyai füles meg mennydörgés után néhány napi szobafogságot kaptam. Természetesen egyikünknél sem ért semmit a fenyíték, az első adandó alkalommal újra az alagútnál voltunk.

Expedíciónknak persze gyorsan elterjedt a híre. Érthető, hogy a házbeli gyerekek és az osztálytársak között komoly tekintélyre tettünk szert. Nem állítottuk, hogy láttuk a csontvázat, de kissé kiszínezve adtuk elő a történteket, a nehézségek részletezésével. Nem mertük nagyon eltúlozni a valóságot, mert gondoltuk, hogy mások is megtehetik ezt a kirándulást utánunk, és akkor hitelünket vesztenénk. Későbbi kutatóútjainkon több srác is csatlakozott hozzánk, részben otthon, a házbeli gyerekek közül, részben az iskolában, de a helyszínen tekergő idegen fiúkkal is összeálltunk. Mindannyian dacoltunk a szülői terrorral, igyekeztünk titokban tartani őseink előtt, hogy mit csinálunk. Csak a szomszéd néninek mondtuk el, hol járunk, mert ő nem árult el minket, így legalább egyvalaki tudta, hogy hol keressenek bennünket, ha estig nem érünk haza. Szerencsére azonban baj nem történt.

Néhány leszállás után kezdeti félelmeink elmúltak, megbarátkoztunk a különös környezettel, az alagútban egész bátran mozogtunk. Emlékszem, egyszer lementünk az elfalazott oldalághoz, és megpróbáltuk egy rövidnyelű tűzoltócsákánnyal kibontani a falat. Rendes körülmények között ezzel a tűzoltócsákánnyal törte apám télvíz idején a nagyobb széndarabokat a pincében, hogy beférjenek a kályhába. A keskeny alagútban azonban nem volt elég hely ahhoz, hogy nagy lendületet vegyünk, úgyhogy nagyon lassan haladtunk. Püföltük vagy félóra hosszat a befalazott termésköveket, mire néhány apróbb darabot sikerült kifeszegetni. Annyit mégis elértünk, hogy lássuk, legalább 60-80 cm-t kellene még bontanunk ahhoz, hogy átjussunk. Így aztán feladtunk, nem kopácsoltunk tovább. Azt azonban jól láttuk a nyomokból, hogy más felfedezők is próbálkoztak itt előttünk, de ők se tudták áttörni a falat.

A kút felőli ágnak is van még további története. Egyszer egy srác derekára gurtnit kötöttünk, valami hárman belekapaszkodtunk a gurtniba, és leeresztettük a srácot a kútba (melyben, mint említettem, nem volt víz). A srác a tűzoltócsákánnyal körbekopogtatta a falat, hátha van mögötte valami továbbvezető folyosó (esetleg a Flórián-tér felé?), de nem talált semmit. Végül visszahúztuk a srácot, akinek csak a térdéről jött le a bőr, mert nekinyomódott a kút falának.

Egy másik alkalommal szintén a kútnál voltunk, amikor egyik barátunk elüvöltötte magát, hogy „itt van Mágnás Elza!!!” és mint az őrült, elkezdett rohanni a kijárat irányába. Kitört a pánik, a szűk helyen egymást taposva futottunk kifelé. A bejárati szakaszban, ahol már látszott a napvilág, a srác, aki a pánikot okozta, elkezdett rajtunk röhögni, annyira, hogy a földön fetrengett. Mi aztán egy kissé megrugdaltuk barátilag.

Sajnos, az általános iskola befejeztével a társaság szétszóródott, az alagútrendszer kutatását mások folytatták utánunk. Évekkel később annyit hallottam róla, hogy a bejáratot lebetonozták, mert az alagúton át valamit loptak a múzeumból. Az izgalmas élmények emléke azonban megmaradt bennem. A Bécsi úton haladó 60-as buszból sokszor felnéztem a dombon magasodó, romos épületre, amely megőrizte sejtelmes varázsát. Ezt még az sem tudta megtörni, hogy a múzeum kiállítását több ízben is meglátogattam, és a kiállítótermekben nem találkoztam se az úrnő kísértetével, se a falnak támaszkodó csontvázzal, csak a jegyszedő nénivel, meg a teremőrrel.

Aztán 1976-ban nagy nyüzsgés támadt a romokon. A tetőszerkezetet felépítették, a tátongó ablaknyílásokat befalazták. A templom belső részeit nem építették újjá, de rendbehozták annyira, hogy kiállítások és koncertek megtartására alkalmas lett. Ez a mai kiscelli romtemplom. A helyreállítás során a kastély vesztett titokzatosságából, de sajátos hangulata megmaradt. Később a parkerdőt is rendezték, sétautakat építettek ki, a közeli Doberdó úton levő kis kápolnát és a stációkat is felújították. A környék megváltozott, a Schmidt-kastély épülete és környezete sem egészen olyan már, mint gyerekkoromban volt, de az én szívemben ma is éppoly romantikus, sejtelmes és titokzatos maradt.

Ma is szívesen elsétálok Kiscell felé. Mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa, szívből ajánlom, hogy szánjon rá egy délutánt és jöjjön el. A látogató, aki erre jár, ne mulassza el megtekinteni a múzeumot, és érdemes az épületet kívülről is körbejárni, no meg szétnézni egy kicsit a parkerdőben. Szép és hangulatos program lehet bárki számára. Akik megismerik a gazdag múltú Kiscellt, talán meg is szeretik, és örömmel visszajönnek ide. És remélem, megértik az elmondottakból, hogy miért szeretem magam is.

2006 december 24. Czirbik Sándor