Emberközpontú pártatlanság avagy a konzervatív Angyal Dávid élete és művei. = Kommentár, 2009/2. 118-126. (original) (raw)

A Magyar Demokratikus Ellenzék: Önreflexió, Identitás És Politikai Diskurzus

Politikatudományi szemle, 2010

A magyar demokratikus átalakulás-nemzetközi és történeti összehasonlításban is-páratlan politikai szociológiai sajátossága az értelmiség jelentős szerepvállalása. Ennek alapján az az 1982-93 közötti időszakot az "értelmiség évtizedének" tekinthetjük, amelyben rendszerkritikus értelmiségiek különböző csoportjai történelmileg rövid idő alatt politikai szerepek rendkívül széles repertoárját játszhatták el. Mindezt a Kádár-rendszer szelektív repressziója tette lehetővé, amelyben a mindennapi élet viszonylagos liberalizálását az értelmiségi lét privilégiumainak-más kommunista rendszerekben nem tapasztalt mértékű-viszonylagos elismerése egészítette ki. Különböző politikai szerepeket kínált a rendszerellenzéki mozgalom (1982-88), a kerekasztal-tárgyalások és az új pártok versengésének időszaka (1989-90), valamint a szélsőjobboldallal szemben megszerveződött, a mozgalmi politizáláshoz visszatérő értelmiségi politikacsinálás (1991-93) a politikailag aktív értelmiségiek számára. A tanulmány az első korszakkal-az ellenzéki publikációkkal és a rendszer bomlásával-foglalkozik, különös tekintettel a szamizdatlapok (Beszélő, Hírmondó, Demokrata, Égtájak között) tematikájára, és jellemző diskurzusaira. Ezek elemzésén keresztül közelíti meg és értelmezi a demokratikus ellenzék identitásának meghatározó elemeit: a társadalomhoz és a hatalomhoz való viszonyukat, a nemzeti és társadalmi kisebbségekkel, a környezetvédelemmel, az egyházakkal, a cenzúrával és a szabadság kultúrájával kapcsolatban kialakított álláspontjukat. Mindezekből alakítottak ki egy olyan értékegyüttest, amely morális tőkét, erkölcsi tekintélyt biztosított számukra a rendszerváltás idején.

A „szentség aurája” és az ember méltósága : Észrevételek Hans Joas szakralizációs téziséről

Szociologiai Szemle, 2019

Összefoglaló: Hans Joasnak a Die Sakralität der Person című műve szerint az emberi jogi normák kialakulásának történeti okai nem elsősorban a vallásellenes szekularizmusra, hanem egy sajátos szakralizálódási folyamatra vezethetők vissza, amelynek során a modern társadalmak a tagjaik körül a "szentség auráját" teremtik meg. Ezt a tézist sokan pusztán történeti-szociológiai elméletként interpretálták. Én viszont amellett érvelek, hogy Joas művének kiemelt célja az emberi jogok legitimációjára vonatkozó új módszertan megalapozása volt. Feltevésem, hogy két szerző (Cesare Beccaria és Michel Foucault) kritikája adott Joasnak alkalmat egy olyan nézőpont körvonalazására, amely szerint a modern egyén adekvát történetének elmesélése és a vele szemben megfogalmazható normatív elvárások feltérképezése komplementer módon kiegészítik egymást. Azt is bemutatom, hogy elsősorban Joas Durkheim-elemzéseinek tanulmányozásával jelölhetjük ki egy új típusú normatív elmélet viszonyítási pontjait. Tanulmányom végén az így rekonstruált elméletet szembesítem az érvényességet a nyilvános helyesléshez kapcsoló észjogi koncepció elvárásaival, így igyekszem felmérni e normatív koncepció erősségeit és korlátait.