Followership Research Papers - Academia.edu (original) (raw)

A qumráni közösség rendkívül zárt volt, és az elzárkózó, félrevonuló jellege rányomta mindenre bélyegét, így a tanító és tanítvány viszonyára is. Ez az ezoterikus vonás nyilvánul meg azokban a kemény tilalmakban, melyek szerint – ahogy erről Josephus Flavius az esszénusokkal kapcsolatban tudósít – még halálos fenyegetés esetén sem szabad idegeneknek, be nem avatottaknak felfedni a szekta „titkait”, azaz tanait, továbbá azokban az előírásokban, ahol az áll, hogy titokként kell őrizni a szekta műveit, az angyalok neveit stb.
Nehezen megfejthető, hogy ilyen mérvű zártság, szigorúság és lemondás ellenére miért volt mégis vonzó egyesek számára a közösséghez csatlakozás gondolata. Mégis feltételezhető, hogy az intertestamentális korban is léteztek olyanok, akik nehéz körülményeik, gondjaik, kiábrándultságuk vagy kielégítetlenül maradt, fokozott lelki igényeik miatt életidegenek maradtak a korabeli társadalomban, nem találták helyüket a vallásos életben, és menekülni vágytak egy ideálisnak vélt közösségbe, ahol minden külső hatástól teljesen elszigetelten vegetáltak, ahol az élet a legapróbb vonatkozásaiban is szabályozva volt és csak vakon kellett engedelmeskedni.
A qumráni közösségbe való jelentkezés azzal kezdődött, hogy a „felügyelők” és az „oktatók” – gondolhatunk itt a saját terminológiánk szerint a tanítóra – szóban fejtették ki a novíciusnak a közösség titkos tanításának alapjait. Erre a „titkosságra” utalnak a fennmaradt kriptografikus szövegek is. A jelentkezőnek vakon kellett hinnie és engedelmeskednie az Igazság Tanítójának, mert csak így kerülhette el az eszkatológikus Ítélet Házát. A Tanító tanításába vetett hit jelentette a boldogságot és az üdvösséget az igazság követői számára.
A Szentírásban található tanító–tanítvány viszonyhoz mérve egy teljesen idegen kép tárul elénk, amikor a qumráni iratok tükrében vizsgáljuk ugyanezt a kérdést. Rögtön az elején riasztó az a rideg, merev hierarchia, amely a qumráni közösségben uralkodott. Mindenki a közösségben eltöltött ideje alapján foglalt helyet, és töltött be bizonyos tisztségeket Qumránban. Az is megdöbbentő, hogy nem létezett elhívás, vocatio a tanító részéről, hanem akárki saját döntése alapján csatlakozhatott a tanítványi körhöz. Az újoncok csak bizonyos, évekig tartó próbaidő sikeres letöltése után váltak a közösség teljes jogú tagjaivá.
Az is egészen furcsa, hogy a tanítók váltogatták egymást, tehát nem alakulhatott ki egy bizalmas, bensőséges viszony a tanító és a tanítvány között. Az is elmondható ezek után, hogy nem a tanítón, hanem a tanon volt a hangsúly. Nem lehetett egyszerűen odamenni a tanítóhoz, és zaklatni őt mindenféle személyes kérdéssel. Kötelezően és tisztelettudóan kellett felnézni rá, mint akinek hivatalból kijár az engedelmesség, mivel sokkal régebben volt jelen a közösségben, mint a tanítványok. Az Ószövetségben és az Újszövetségben a prófétához vagy a rabbihoz csatlakoztak a tanítványok, együtt éltek vele, és a közös élet során folyt az elméleti és gyakorlati oktatás. Az együttélés és együtt járás fontos eleme volt a tanító–tanítvány viszonynak. Qumránban ugyan együtt éltek és dolgoztak az emberek, de a tanítás tízes csoportokban folyt, miközben a tanítók váltogatták egymást.
A közösség szabálya azt is előírta, hogy a tanítványoknak tanulmányozással kellett eltölteniük az éjszakák egyharmadát. A legvalószínűbb feltételezések szerint a Szentírást tanulmányozták. Volt tehát közösen eltöltött idő is, amikor kis csoportokban a tanító oktatta a tanítványokat, és ehhez járult az egyéni tanulmányozás. A virrasztással eltöltött idő a Szentírásban való elmélyedést és az önsanyargatást szolgálta. Azért beszélhetünk önsanyargatásról, mert az étkezés esetében is jól meghatározott adagokról beszélnek az iratok, és ezek a fejadagok is meglehetősen egyszerűek voltak, és nélkülözték a változatosságot.
Nem létezett vocatio a közösséghez való csatlakozás alkalmával, és nem létezett misszió a tanok megismerése után. Mindez magyarázható a szekta teljes zártságával és kizárólagosságával. Az emberiség tagjait nagyon könnyen kategorizálták: léteztek a világosság fiai a közösségen belül, és a sötétség fiai a közösségen kívül. A gonoszoknak egyértelműen el kellett veszniük, ezért nem is imádkoztak értük, nem is próbálták őket megtéríteni, jobb belátásra bírni. Éppen ezért számukra végtelenül egyszerű volt a különbségtétel és az ítélet kérdése. Várták a messiást, aki számukra életet fog hozni, míg mindenki más el fog pusztulni. A be- és elzárkózott szektás jelleg teljes mértékben illett rájuk, és szilárdan meg voltak győződve, hogy ez az egyetlen helyes út.
A tanító és tanítvány viszonya Qumránban teljesen esetleges volt. A tanító személye nem volt fontos, nem számított annyira, mint példamutató vagy követendő minta, jóllehet előírásszerűen kellett tisztelni őt. A személyes kapcsolat helyett a Szentírás és a közösség iratai bírtak normatív jelleggel a tanítványok életére. Az iratokat kellett tanulmányozni és az előírt szabályoknak kellett hajszálpontosan engedelmeskedni az üdvösség reményében.